Nevében hordozza koronáját

István király nevében is hordozta a koronát, a koszorút: a görög eredetű (Hagiosz-) Sztephanosz latinul ugyanis (Sancta) Coronát, azaz (Szent) Koronát jelent. Mivel 1083. augusztus 20-án, Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon nyitották meg a király sírját, a magyar egyház ezt a dátumot iktatta naptárba - Kós Károly szavaival élve - az országépítő István napjaként.
Államalapító, első királyunk és szentünk krónikákban megörökített tetteit, legendás alakját népünk regékben, mesékben, énekekben szőtte tovább az évszázadok során.
István jobb keze, az épen maradt Szent Jobb jelértékű ereklye a középkor óta: 1222-ben az Aranybulla törvénybe iktatta a tiszteletét. A Hartvik-legenda szerint István király jobbját méltán kímélte meg a rothadás, hiszen segedelmet nyújtott a szűkölködőknek, megoldotta a rabok bilincsét, zarándokokat ruházott föl. Mivel népünk hitt benne, hogy az Úr sok csodát vitt véghez a Szent Jobb által, eltűnését baljóslatú jelnek vélték a török időkben. Ezért is érthető, hogy amikor 1771-ben egy ragúzai (ma Dubrovnik) kolostorban ráakadtak, Mária Terézia királynő fényes ünnepséggel Budára szállíttatta az ereklyét, és tiszteletére országos ünneppé nyilvánította augusztus 20-át.
A jeles dátumról a népi kalendárium szintén megemlékezik, és az úgynevezett "negyvenes napok" közé sorolja. A megfigyelés szerint ugyanis negyven napig olyan idő várható, amilyen huszadikán volt. A pásztorok szintén megemlegették Istvánt, mivel hatalmas zivatarokat szokott hozni, amelyek elmosták még a kunyhóikat is. 1847-ben például Zemplénben a 20-án megindult esőzés eltartott októberig, és közben csak három napig volt olyan idő, amikor dolgozni lehetett a mezőn. 1863-ban szélvihar kíséretében olyan sűrűn csapkodtak a villámok Terebesen, hogy tűzvész ütött ki a településen, és odalett tizenkét család háza az istállókkal s a bennük lévő állatokkal együtt.
Termésjósló is volt a szent király ünnepe hajdan. A gazdák azt tartották, ha jó az ideje, bőséges gyümölcstermésre készülhetnek, ha meg borongós, esős a napja, sovány szüret elé néznek. A cséplés befejeztével a délvidéki Topolyán nagy dínomdánommal ülték meg az úgynevezett "végző" ünnepet. A két háború között Galgamácsán hét-nyolc lány vitte a kalászokból font koszorút, a falu népe pedig lovas kocsin vonult utánuk a templomig, ahol imával adtak hálát az aratás végeztéért. Szép szokás volt Szegeden, hogy a malmokat, a hajókat zöld ággal és abból font koszorúkkal díszítették fel az ünnepen, a gabonaszállító uszályokat pedig gyakran keresztelték el Szent Istvánra. A felvidéki Szuhafő református asszonyai a falu legszegényebb családjának nagy kenyeret sütöttek, amelyhez a lisztet házról házra járva gyűjtötték össze. Mivel oltárképeink, templomi szobraink ünneplő, főúri viseletben, csizmásan ábrázolták Istvánt, a szegedi és az aradi csizmadiák patrónusukként tisztelték, és a csizmaszár díszes, szív alakú, felső kivágását Szent István-kivágásnak nevezték. Első királyunk a pénzverőknek és a bányászoknak is a védőszentje volt. A körmöcbányai bányászbúcsún például körmenettel, lovasjátékkal, kardtánc- és lövészversennyel emlékeztek meg a szent ünnepéről. Buzsákon a lányok és asszonyok fekete ruhában, "gyászos öltözetben, sírván" vonultak az István-napi szentmisére. Pöstyén szlovák lányai Szent István éjfélén kimentek a templomrom kútjához vizet meríteni és megmosakodni abban, mert hittek benne, hogy így reggel elsőként azzal a legénnyel találkoznak, aki majd feleségül kéri őket.