Nincs béke az olajfák alatt

A lakás nem túl nagy, de, ahogy mondani szokták, minden igényt kielégít. Már ami egy idős, nyolcvanhárom éves pár igénye. Nappali, vele egybeépült konyha, néhány apróbb szoba, mellékhelyiségek.
- Lassan el kellene kezdenem csomagolni - ültet le az asszony, Mirjam Gross -, de nincs hozzá erőm.
A ház a Dkalim nevezetű zsidó településen található, nem messze a Földközi-tengertől, Gázában. Gázát 1967-ben, a hatnapos háborúban foglalta el Izrael Egyiptomtól, azóta tartja megszállva, s a tervek szerint idén augusztus közepén adja át a Palesztin Hatóságnak.
Az időközben betelepült hét-nyolcezer zsidónak el kell hagynia a területet. Közéjük tartozik a Gross házaspár is.
- Mi önként távozunk, de hogy a fiatalabbak mit tesznek, azt csak a Jóisten tudja - sejtelmeskedik. - Meg azok, akik majd Izraelből érkeznek, hogy megakadályozzák a kiürítést.
Izrael megosztott a területek átadását illetően, ezt az országba látogató azonnal tapasztalja. Jeruzsálembe érkezve a szállásomat keresem. Az út mentén fiatalok álldogálnak, elhatározom, tőlük kérek útbaigazítást. Amint kiszállok a kocsiból, azonnal sárga szalagot nyújtanak felém.
- Nem engedjük, hogy az izraeli föld az arabok kezére jusson - feleli egy fiatal fiú a csoportból, amikor a szalag rendeltetéséről érdeklődöm. - A sárga a gázai telepesek színe - teszi hozzá a tájékozatlanságomat látva -, ha te is ellenzed, hogy az izraeli katonák kitoloncolják a telepeseket, tűzd a szalagot a kocsidra.
- Újságíró vagyok, s nem is izraeli, inkább nem foglalnék állást - szabadkozom.
Sajnálkozó mosoly a válasz.
{p}
Katonai kísérettel
Néhány sarokkal arrébb újabb csoport fiatal, kezükben gitár, énekelnek, ők kék szalagokat osztogatnak a járókelőknek. Gáza kiürítésének pártolói, békeaktivisták. Az ő szalagjukból sem kérek. Egyben azonban biztos vagyok: el kell jutnom Gázába.
Egyszerűen hangzik, megvalósítása azonban nem is annyira az. A kiürítés ellenzői ugyanis fogadkoznak, hogy megakadályozzák a tervet. Menetek indultak Gáza felé, mire a területet az izraeli hadsereg körbezárta. Nem lesz egyszerű a hét-nyolcezer telepes eltávolítása, és ha még több tízezer zsidó fiatal is befészkeli magát Gázába, lehetetlenné válik az eredeti menetrend teljesítése, vagyis a terület átadása augusztus közepéig.
Az izraeli kormány sajtóirodája egy hét múlvára ígéri csak a belépésre jogosító ideiglenes sajtóigazolványt, s a Permit Office-on, az engedélyezési hivatalon sem jutok keresztül.
Feladnám már, amikor ismerősöm, Zsuzsa, új ötlettel áll elő:
- Miért nem hívatod meg magad egy telepessel? Ha ők kérik, nyolc órán belül le kell adni a neved az átkelőhelyeken. S akkor a katonák kötelesek beengedni.
Telefonszámot diktál, Mirjam Grossét. A vonal túlsó felén idős női hang, készséges, sőt örül is az érdeklődésemnek. Ígéri, egy órán belül küldi a faxot a hivatalnak az adataimmal.
Másnap reggel Gáza felé tartok, mellettem Zsuzsa, aki izraeli állampolgár. Az ő zsebében a Permit Office engedélye.
- Két éve, egy gazdasági konferencián jelentette be a miniszterelnök, Ariel Saron, hogy Izrael kivonul Gázából - meséli útközben.
Az izraeli miniszterelnök a gazdasági konferencián persze elsősorban gazdasági okokkal érvelt. A terület megszállása elképesztő összegekbe kerül, miközben haszna alig van. Gáza városában például, a palesztin tenger közepén, alig néhány száz zsidó telepes él, csak katonai kísérettel közlekednek. A gyerekek az iskolába, a felnőttek a munkahelyükre, az asszonyok, ha vásárolni mennek. Nem kötelező igénybe venni a hadsereg segítségét - csak ha épségben haza akarnak érni...
{p}
Persze azonnal hatalmas vita bontakozott ki Izraelben. Saron hivatkozott az intifádára, a palesztinok ellenállási mozgalmára is. A második intifáda 2000-ben kezdődött, s számtalan zsidó és még több palesztin életébe került már. Ha Izrael kivonul Gázából, s evvel teljesül a palesztinok vágya, megbékélnek, érvelt a kormányfő. Akkor még sokan reménykedtek benne, ma már egye kevesebben.
- Tegnap este érte egy kaszam - mutatja az újságot Zsuzsa egy benzinkútnál, már Gáza közelében. A címlapon fiatal zsidó nő fényképe. - Az erkélyen üldögélt, a párjával. Azonnal szörnyet halt.
A kaszamról már tudom, micsoda. Arab szó, csodát jelent. Két nappal korábban egy kibucban jártam Gáza határától néhány kilométerre. Amikor éjfél körül a vendéglátóm kikísért, két fényes csík száguldott az égen. Hullócsillagnak néztem őket. Nem azok voltak, hanem kaszamok.
- Nem kell tőlük különösebben tartani - legyintett a férfi. - Nem lehet őket irányítani.
A kaszam tulajdonképpen házilag gyártott rakéta. Komolyabb fegyver híján a palesztinok evvel harcolnak az izraeli megszállók ellen. Felszedik az útjelző táblákat tartó csöveket, feldarabolják, majd megtöltik lőporral, gyutacsot tesznek bele, megtömik repesszel, lefojtják, és röpíthetik valamelyik izraeli telep felé. Annak, hogy el is találjanak vele valakit, roppant kicsi az esélye. Ha viszont igen, biztos a halál.
A merényletet, amelyben a nő szörnyethalt, a Hamasz vállalta magára, s válasznak szánta. Az előző napokban ugyanis az egyik aktivistájukat zsidó katonák lőtték le. Igazoltatni akarták, mire - a közlemény szerint - a férfi futni kezdett feléjük. A katonák lelőtték, attól tartva, hogy öngyilkos merénylő, s mellettük akarja felrobbantani magát.
Később kiderült, nem volt a testén robbanószerkezet.
Saronnak a Gáza föladása melletti legfőbb érve azonban magának Izraelnek a léte. A megszállt területeken élő több millió palesztin ugyanis nem kapta meg az izraeli állampolgárságot, s lemondott róluk Egyiptom és Jordánia is, vagyis hontalanok, választójog nélküliek. Nyilvánvaló, hogy ez az állapot nem tartható fenn a végtelenségig. Vagy állampolgárságot kell adni számukra, vagy meg kell válni tőlük. Ha állampolgárságot kapnak, akkor viszont választójogot is. Akkor pedig az Izraelben élő egymillió arabbal már többségbe kerülnek a knesszetben, az izraeli parlamentben. És ennek az izraeli zsidóságra, magára Izrael államra nézve beláthatatlan a következménye.
- Ha Gázát megtartjuk, Izraelt adjuk föl - érvel Saron.
Ésszerűen hangzik, ám az érzelmeikre hallgató zsidó fiatalok értelméig nem jut el.
{p}
Torlaszok az aszfalton
Az átkelőhely előtt sátrak, teletűzdelve sárga szalagokkal és izraeli zászlókkal. A tiltakozók előőrse. A katonák idáig engedték őket.
Az aszfalton torlaszok. Aki be akar jutni Gázába, annak a szervizútra kell térnie, ahol minden autóba benéznek, papírokat kérnek, az úti cél felöl érdeklődnek. A mienk rendben, mehetünk tovább.
- Most pedig lépj a gázpedálra! - biztat Zsuzsa.
Körülöttünk romos házak, valamikor palesztinok otthonai voltak. Ezekből lőtték az úton haladó zsidó telepeseket, amíg le nem buldózerezték őket. Távolabb azonban megmaradtak a házak, és az országutat a lövedékekkel ezekből is el lehet érni. Az út mentén kilométerenként betonhengerek, rajtuk lőrések, bennük izraeli katonák. Ahol a legtöbb zsidót kilőtték, az most az útszakasz legbiztosabb része: két oldalról betonfal védi.
Az úttal szemben, egy emelkedő oldalában felirat, hatalmas betűkből kirakva.
- Az Úr nekünk adta ezt a földet - fordítja az útitársam a Tóra-idézetet.
A legtöbb zsidó telepes Gáza déli részén lakik, egy tömbben. A falvak leginkább lakóparkokra hasonlítanak. Dkalimot könnyű megtalálni, Grossék házát azonban nehezebben, van, aki ki is jelenti, ha tudná, hol laknak, akkor sem mondaná meg. Úgy látszik, az izraeli sajtó inkább kivonuláspárti - ellentétben az érintettekkel.
Végre rálelünk a házra, amikor megszólal a hangszóró.
- Gyere már - szalad előttem Zsuzsa. - Azt mondja, húzódjon mindenki fedett helyre.
A táj békés, nyoma sincs harci cselekménynek, ám a figyelmeztetés bizonyára indokolt. Elvégre Gáza hadműveleti terület.
- Mi már hozzászoktunk - fogad a férfi, Gross Gyula, izraeli nevén Juda Gross -, különösen én, merthogy a nyugdíjazásomig a hadseregben szolgáltam. Ezért is fáj különösen a terület feladása. Ezért harcoltunk?
A házaspár a forradalom leverése után kapta meg a kivándorlási engedélyt: ÁVO-sokat bújtattak a műhelyben, ahol a férfi dolgozott, cserébe 1957 márciusában elhagyhatták az országot.
- De most miért lőnek? - kérdezem. - Hiszen Izrael kiüríti a területet.
- Éppen ezért - rejtélyeskednek, de aztán bővebb magyarázatot is kapok.
Azon a napon, amikor Gázában jártam, a területre érkezett Mahmud Abbasz palesztin elnök is, kérve honfitársait, hogy bírják már ki a zsidók kivonulásáig, ne lőjék Izrael területét. Abbasz s az általa vezetett Fatah párt, úgy tűnik, Gázában kevésbé népszerű, mint a Hamasz. Amint a zsidók kivonulnak Gázából, hatalmi űr keletkezik, amelyet mindkét fél minél nagyobb arányban akar betölteni. Ezért már nemcsak a zsidókkal állnak szemben, hanem egymással is.
S hogy miért lövik Izraelt, ha az úgy is kivonul? Vendéglátóim szerint, hogy azt a látszatot keltsék, mintha ők kergették volna el az ellenséget. Hogy ez nem így van? Lehet, de az érzelmek ezen az oldalon is előbbrevalók.
{p}
Mi lesz a vége?
Szól a telefon, az asszony veszi föl, de csak hallgatja, nem szól bele.
- Egyelőre ne hagyja el senki a lakását - teszi le a kagylót.
Körtelefon, gyakran folyamodnak hozzá.
- Hanem én azt mondom - szólal meg a férfi -, három ember ártott nekem igazából az életemben: Hitler, Sztálin és Saron.
A felesége szólni akar, de a férfi megelőzi:
- Az egyik munkaszolgálatra kényszerített, a másik államosította a boltunkat, a harmadik meg most telepít ki.
- Azért mondasz ilyent, mert téged nem hurcoltak Auschwitzba - jut szóhoz az asszony. Szavaiban nincs indulat, érezhetően sokszor elhangzott érveket ismételnek.
- Akkor is arra kényszerít - válaszolja a férfi. - Tudja, ki volt a hadsereg parancsnoka, amikor elfoglalták Gázát? - néz rám. - Saron. És később, aki betelepedésre biztatott bennünket? Saron. S aki most kizavar innen bennünket? Ugyanaz a Saron. Nincs már hitele annak az embernek.
- Akkor sem hasonlítanám Hitlerhez - ellenkezik a felesége. - Igaz, hogy el kell mennünk, de azért mégiscsak kapunk száznyolcvanezer dollárt - fordul hozzám. - Nem mondom, hogy sok, de azért lehet belőle új életet kezdeni.
- Én meg azt mondom - így a férfi -, semmit sem érünk el a terület feladásával. Nem telik bele tíz év, és ismét kitör a háború a zsidók meg az arabok között.