Találkoztam a szegénységgel

- Mennyire népszerű ember ön? Azért kérdezem, mert ahol megjelenik, ott biztosan történik valami. Ezt az egyház, ami inkább konzervatív, nem biztos, hogy szereti.
- A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szövetségesei a jóakaratú emberek, így talán azt is mondhatom, hogy az én szövetségeseim is. Szeretnek, nem szeretnek? Azok bizonyára, akiknek szükségük van rám. Sokan vagy kevesen nézik jó szemmel tevékenységünket? Ma már sokan elismerik amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felépített az elmúlt tizenöt év során.
- Sok konfliktusa volt élete során?
- Rengeteg, de ez abból adódott, hogy nem térek ki a problémák elől, hanem keresem a megoldást. Ez egyébként a hivatásomhoz tartozik.
- De gerjeszti is őket?
- Nem. Csak ismételni tudom, hogy nem megyek el szó nélkül a bajok, a gondok mellett.
- Erre a mentalitásra, hitvallásra születni kell vagy tanulható?
- Is-is. Én a családomból hoztam a szegények szeretetét. Én is szegény családban nőttem fel. Édesapámat gyerekként veszítettem el, nem is ismertem, édesanyám volt a kenyérkereső, s nagyszüleim neveltek. Családunkban mindig sok ember megfordult s a velük való találkozás során megtanultam, hogy sokan vannak, akiknek kevesebbje van mint nekünk. Ha ez így van, akkor segíteni kell. Segített anyám, segítettek nagyszüleim, ilyen gondolkodású volt a nagy családom.
- Tudatosan papnak szánták a nagyszülők?
- Dehogy. Sőt, érdekes módon senki nem terelt ebbe az irányba. Belső késztetésre vonzódtam a Jóistenhez, a hithez. Természetesen előttem állt édesanyám és nagyszüleim családjának a jó példája. Kifejezetten "jó kádernek" számítottam. Szegény voltam és törekvő. Szerettek az emberek, a falu párttitkára is nagyon kedvelt. Amikor meghallotta, hogy papnak készülök, rohant a nagyszüleimhez, hogy ő elintéz nekem egy továbbtanulási lehetőséget Moszkvában, csak ne engedjenek el ezen az úton. Ők hagytak, sőt örömmel nyugtázták választásomat.
{p}
- Azért nyilván számított, hogy otthon mit hallott, s az nyilván nem a kommunizmus dicsérete volt?
- Nem neveltek az akkori rendszer ellen. Igaz nagyapámtól hallottam ilyet: "Guggolva is kivárom a végét". Ők nem valami vagy valaki ellen neveltek, ők az emberek felé fordították a figyelmemet. Az emberek szeretetére tanítottak és ezt példájuk is alátámasztotta. Ez nagyon fontos volt abban a kicsit gyűlölködő korban. Igaz, vallásos család voltunk. Ugyanakkor nagyszüleim egyetlen szóval sem mondták, hogy ne legyek kisdobos, úttörő. Ma is emlékszem a jelenetre: első osztályos voltam, amikor a kisdobosok közé akartak sorolni. Felálltam és közöltem: én keresztény vagyok, ezért nem leszek kisdobos. Ezt soha senki nem sugallta nekem, talán másfajta sugallatként értelmezhető. Nem is lettem kisdobos.
- Ilyen keményen tartotta magát az elveihez mindig?
- Hatodikos lehettem amikor osztálytársaim közül a legjobbak Parádfürdőre mehettek nyaralni. Engem is kapacitáltak. De hát nem is vagyok úttörő - válaszoltam. Az nem számít - mondta szeretett tanító nénim, aki engem is nagyon kedvelt. Majd meghasadt a szívem, mert még soha életemben nem voltam sehol nyaralni, de nem álltam kötélnek, mert hát az elvek. Ez a tulajdonságom úgy tűnik, máig megmaradt.
- Nem próbált más foglalkozást választani, azonnal a papi hivatást választotta?
- Igen, nem is volt kérdés, hogy máshova menjek. Érettségi után Esztergomba mentem a teológiára.
- A mai Kozma atyát ismerve, nehezen tudom önt könyvmolyként elképzelni. Jól tanult? Hiszen olvasással, gondolkodással, imával, egyéb egyházi szolgálattal terheltek a napjai.
 - Igen, így van, rengeteget tanultam. Életem legszebb évei voltak ezek, mert semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a tanulással. Ugyanakkor gyorsan észrevették professzoraim, hogy mindennemű kérésüket szívesen teljesítem, ez néha a tanulási idő rovására ment. Legszeretettebb professzorom bizalmával megajándékozott és sokat dolgoztam az ő keze alá is. Igazi szellemi versengés folyt nálunk, amit nagyon élveztem. A végzéskor fel is merült, hogy esetleg maradjak bent tanítani.
{p}
- S mi akadályozta meg ebben? Győzött a gyakorlati érzék?
 - Nem, akkor még ambicionáltam ezt a lehetőséget. Majd utolsó éves koromban egy fiatal professzor az elődjével kialakított jó kapcsolatomra gyakorta utalt és mindent megtett azért, hogy más irányt vegyen az életem. Ő segített abban is, hogy az egyhangú indexem legeslegutolsó osztályzata az ő "jóvoltából" kilógjon a sorból. Ez eléggé elgondolkodtatott. Majd egyházi vezetőim Rómába szerettek volna küldeni, de közölték velük, hogy a kiküldendők névsorát nem ők állítják össze. Így kerültem "büntető-lágerbe".
-  A hatvanas években már csak nem voltak ilyenek!
- Csak én hívtam így. Dorogbányára kerültem, ahol két csodálatos év következett. Róma helyett egy másfajta lehetőség. Itt szembesültem először az igazi magyar valósággal. Itt hoztam meg életem legfontosabb döntését: egész életemben a szegényekért akarok élni. A háromezer általános iskolás diák közül mindössze egyetlen gyerek járt iskolai hittanra. Az első vasárnapon az öt szentmisén plébánosommal mindösszesen 57 személyt számoltunk meg. Két év elteltével száznál több gyerek járt iskolai hittanra és körülbelül 400-500 gyerek vasárnapi szentmisére és a felnőttek is sokszázan voltak. Úgy vélem ez az "eredmény" a Jóisten vigasztaló és örömteli válasza volt a számomra.
- Mit tudott ön másként?
- Ragadtak rám a gyerekek, mint a kosz a ruhára. A felnőttekkel pedig arról beszélgettem, ami őket foglalkoztatta. Még a párttitkárral is jóban voltam, amiből lett is baja neki is, nekem is. Ő egy bátor ember volt és lepergett róla minden figyelmeztetés, igaz nyugdíjához közel állt. Magamat meg azzal vigasztaltam, hogy nekem csak bilincseim vannak, legfeljebb azokat veszíthetem el. Ő egy "nagy bűnnel" távozott el ebből a világból. A halála előtti órákban engem kéretett egy lelki beszélgetésre és az volt az utolsó kérése, hogy én temessem el. Remélem, hogy ő megtért élete urához, az én életem útja pedig még nehezebbre fordult ez után.
{p}
- De az egyház csak örült, hogy egy ilyen népszerű, fiatal papja lett, nem?
- Természetesen, de az egyházi vezetőknek az ebből származó botrányok nem hiányoztak. Az is az igazsághoz tartozik, hogy az ilyen fajta papokért nem tehettek semmit. Így a zaklatásokat, kihallgatásokat ők jó esetben együttérző imádságukkal kísérhették. A pesti ferences templomi munkálkodásom idején (1968-tól 1977-ig) egyre mélyültek ezek a zaklatások.
- Miről prédikált, ami ennyire nem tetszett? Politizált?
- Nem, soha. A család fontosságáról, a közösség összetartó erejéről és a fiatalok felelősségteljes jövőképének kialakításáról beszéltem. Arról, hogy mire is vagyunk képesek hitünkre hivatkozva egy közösségben a Jóisten segítségével. Természetesen nemcsak prédikáltam - mindig a templomban -, hanem szerveztem is a fiatalok közösségét. Esetenként ezernél is több fiatal hallgatta az előadásokat és vett részt a szentmisén. Közülük többen ezt azzal fizették meg, hogy tanulmányaikat nem folytathatták, kizárták őket az egyetemekről. Nekem ez nagyon sok lelki konfliktust okozott. Engem pedig azzal vádoltak, hogy megfertőzöm a fiatalokat.
- Végül is ez volt a célja, nem?
- Igen. Ez annál is érdekesebb, mert az akkori politikai vezetők közül sokan kerestek meg beszélgetés céljából és tanácsokat is kértek. Ezek a régi kapcsolatok ma is élnek és sokan értetlenkedve szemlélik. Különösen az "új konzervatívok", akik csak a rendszerváltozás után kezdték vallani kereszténységüket, értetlenkednek emiatt gyakorta.
- Hogyan szervezte a közösséget, mitől lett ennyire népszerű?
- Nem szeretem ezt a szót: népszerű. Mondok egy példát: amikor 1977-ben Zugligetbe kerültem plébánosnak, mint az első nem béke-pap plébános - mi ez, ha nem az Isten titokzatos útja? -, elhatároztam, hogy építünk egy újszerű keresztény közösséget. Néhány elkötelezett egyetemista fiatallal elkészítettük a plébánia térképét és bekopogtunk minden egyes családhoz és felajánlottuk ez egyház szolgálatait és hívtunk mindenkit az addig kevés ember látogatta templomba. Felajánlottuk segítségünket azoknak a családoknak akik különösen nagy terhet hordoztak akár mert fogyatékkal élő családtagjuk volt, akár magatehetetlen idős ember élt a családjukban. Vezérlőelvem volt, hogy a kereszténységet élővé, vonzóvá a karitatív cselekedetei teszik. Nincs kereszténység karitatív cselekedetek nélkül. Nem elegendő imádkozni, templomba járni csupán. Majd elindítottuk a házaspárok hitoktatását. Megtelt a templom, majd kicsinynek bizonyult és a rengeteg megszületett gyermek gazdaggá tette a közösséget. Ma már mindez számomra a múlt, de örömömre szolgál, hogy a közösség nagy fáján új bimbók fakadnak, új virágok nyílnak továbbra is.
{p}
- Atya, ön a katolikus közösség egyik legsikeresebb tagja. Megismételhetem a kérdést, hogy mennyire népszerű, például a püspöki kar tagjai között?
- Provokatívnak tűnő kérdés. Más a püspökök feladata és más az enyém. Kérdés, ki az elismert, akit az emberek ismernek el vagy akit a Jóisten? Természetesen szerencsés helyzet az, ha az embert az emberek is elismerik, és a Jóisten is, de azért a második a fontosabb. A magam részéről nagyon nehéznek tartom a püspökök szolgálatát és szívesen segítem munkájukat amennyiben igénylik és elfogadják jószándékú ajánlkozásomat.
- Miért hagyta el Zugligetet?
- Mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke találkoztam a szegénységgel és a nyomorral. Bizony be kell vallani, hogy a szegényeket inkább sújtja a betegség, mind a jómódban élőket. Sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. A Betegápoló Irgalmasrend éppen az újrakezdés gondolatával foglalkozott, s ez úgy jelent meg számomra, mint egy hívás. Ha a gyógyítással foglalkozó Betegápoló Irgalmasrend jobban figyel a beteg szegényekre, mint más gyógyító intézmények, akkor jól döntöttem. Remélem, hogy hazánk egyetlen katolikus-keresztény kórháza az én álmaim beteljesítője is lehet.
- Nem hiányzik a közösség, a velük való rendszeres foglalkozás?
- Egy plébános a hívő közösség vezetője, nagyon sokrétű és változatos feladattal. Néha fel-felrémlenek a gyermekarcok és családok. Ilyenkor meg-megsajdul a szívem. Nem lehet azt mondani, hogy pótolja őket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nagy családja, de ennek a közösségnek a vezetése és gondozása is szívderítő feladat, főleg ha küldetését tekintem. Aztán ott van egy kórház gyógyító közössége és a mindig új betegek arca és a szerzetes közösség maroknyi csapata. Most ezen közösségek segítése a feladatom. És örömömre szolgál.