Úri nagysága lesz belőled...

- Férjével, Bársony János kisebbségkutatóval együtt évtizedek óta ápolja a romák élő hagyományait. Mi sodorta erre a pályára?
- Alig voltam tizennyolc éves, amikor az 1972-es Ki mit tud?-on találkoztam későbbi férjemmel, akivel érdekes módon ugyanarra a versre találtunk rá. Én cigányul és magyarul mondtam a Tiszta szívvel című József Attila-verset, az ő együttesük pedig egy cigány népdal dallamára énekelte ugyanazt. A párom diákkora óta kutatja a romák történelmét, s olyanokat mondott nekem a népemről, amiket én nem is sejtettem. Sorsszerű találkozás volt a miénk. Így történt, hogy a középiskola befejezése után, az egyetemre készülődve összekötöttük az életünket. Ennek már harminckét éve.
- Hogyan terelődött a figyelmük a romák szenvedéstörténetére?
- Azt gondoltuk, a holokausztról biztosan mindent kiderítettek a kutatók, ezért nem is akartunk vele foglalkozni. A kilencvenes évek elején aztán összehozott a sors egy nagybátyámmal, Gyuszi bácsival, akivel korábban sosem találkoztam. Bemutattam neki a férjemet, mire a nagybácsi megkérdezte: Ugye kislányom, a te férjed nem cigány? Mondtam, hogy nem. - Gádzsó? - kérdezett vissza az öreg. (A gádzsó annyit tesz: nem cigány.) Hát, mondom, nem egészen. Akkor Gyuszi bácsi egy rövid szünet után kibökte: - Zsidó? - és sírva fakadt. - Mi testvérek vagyunk, együtt szenvedtünk - világosított fel a következő mondatával. S aztán a hetvenes éveihez közel járó férfi ajkáról megszólalt egy történet, amiről még a saját fiai előtt is hallgatott évtizedekig. Arról, hogyan fogdosták össze őket, hogyan került a koncentrációs táborba...
{p}
- Miként jutottak a Pharrajimos áldozatainak nyomára?
- Módszeres kutatásba kezdtünk, interjúkat készítettünk a túlélőkkel. Annál is inkább, mert a rendszerváltás után elszaporodtak a romákat ért atrocitások. A cigány közösségekben ott volt a feleszmélés is, hogy ezt nem hagyhatják, ha nem akarnak félelemben élni. Ez is megerősítette a szándékunkat, hogy szembesüljünk és szembesítsünk a történelmi múlttal.
- Nemcsak a haláltáborok rettenetét tárták fel...
- A televízióban dolgoztam, amikor azzal hívott fel egy cigányasszony, hogy hallottam-e a háború idején elkövetett magyarországi mészárlásokról. Várpalota, Lengyel, Lenti meg Lajoskomárom tömeggyilkosságok helyszínei voltak, ahol ártatlan roma családokat öltek meg a csendőrök és katonák a polgári lakosság egyetértésével. Utóbbi helyszínen Jancsó Miklóssal forgattunk dokumentumfilmet. Az áldozatok legtöbbje ma is névtelen tömegsírokban nyugszik. A magyar állam nem érez annyi felelősséget, hogy méltó sírhelyet kapjanak a temetetlen holtak.
- Személyesen részt vállalt a holokausztot túlélő több ezer roma svájci és német állam általi kárpótlásának előkészítésében. Később azonban visszaélések tarkították az ügyet...
- Félreértés ne essék, kizárólag az osztrák kárpótlásban estek csalások, de nekünk ahhoz már nem volt közünk. Akkor az országos cigány önkormányzatra bízták a szervezést, s ott maguk közül kijelölték a felelősöket. Így esett meg, hogy illetéktelenek számára is igényeltek kárpótlást, s ezzel meglopták az osztrák államot, s megrövidítették a jogosultakat. Csak azt nem vették észre ezek a szélhámosok, hogy az egész cigányságra hoztak olyan szégyent, amit nem tudunk levakarni, amíg élünk. Utoléri őket az átkom!
- Idén díjat kapott a roma kultúra megismertetéséért. Folklórtalálkozókat szervezett, kisebbségi műsort vezetett a televízióban, verset mondott a Kalyi Jag együttesben. Miért fontos mindez?
- Mert otthon kell lennünk a világban. Ebben a beilleszkedési hajszában mindig azt várják el tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint mások. Pedig olyanoknak is kell lennünk, amilyenek mi magunk vagyunk. Kell egy olyan közösségi tér, ahol a szülői házból hozott hagyományok ütközhetnek az újakkal, így kiválogatódik, ami életképes, s méltó arra, hogy közkinccsé váljon. Mindez azt is szolgálja, hogy megszűnjön a kisebbség kitaszítottsága. A "leletmentés" azért is sürgető, mert a magyar romák körében igen jelentős a nyelvvesztés, hetven százalékuk már nem beszéli a "romani sib"-et, azaz a cigány anyanyelvét.
{p}
- A kisebbség hiába tépi el a gyökereit, a többség mégis előítélettel méregeti... Vajon joggal?
- Nem mindig volt így. Amikor a cigányok a Kárpát-medencébe kerültek a XIV-XV. században, még olyan modern tudással rendelkeztek, hogy kiváltságokat kaptak a királytól. A fegyverkovácsok, a vályogvetők vagy éppen az aranymosók olyan szolgáltató ipari tevékenységet végeztek, amelyek megbecsültté tették őket. Az iparosodással azonban a tudásuk elértéktelenedett, és a romák talajt vesztettek. Már nem volt szükség például arra a fateknőre, amit a cigány ember egész napos munkájával vájt ki...
- Milyen kiutat lát ma a segélyből tengődő romák számára?
- Vissza kellene szerezni azt a rugalmasságot, pszichológiai érzéket és alkalmazkodóképességet, amellyel évszázadokig boldogultak a romák. Ha az asszonyaik megtanulnának könyvelni, segíthetnének a férjeiknek, hogy kifehérítsék a vállalkozásaikat. Ha a csiga vagy gyógynövények gyűjtéséből élő családok összefognának, hogy az értékesítésre is vállalkozzanak, mindjárt a maguk gazdái lehetnének. Szokás mondani, hogy a cigány a szemétből is megél. Mi volna, ha egy-egy roma közösségre rábíznák a szelektív hulladékgyűjtést? Ez a társadalom számára is igen hasznos volna.
- Mindig is büszke volt arra, hogy romának született?
- Egy Bedő nevű kis falucskából származom, ötgyermekes cigány családban nőttem föl. A nagyanyám középiskolás koromban arra biztatott, hogy tanuljak szorgalmasan. Egyszer azt mondta nekem: "Úri nagysága lesz belőled, kislányom, átmész a másik oldalra, ha meglátsz. Nemcsak azt felejted el, hogy cigány vagy, de még azt is, hogy a világon vagyunk." Ez akkor annyira szíven ütött, hogy máig sem felejtettem el. Onnantól mindig tudatosan és emelt fővel vállaltam, hogy én cigány vagyok...