Megszólal a terror kéme

A terror kéme: H-008 újabb kalandjai cím "magyar James Bond"-történetet sejtet, és a szerző nem is titkolja a párhuzamot. Szabó János (írói nevén Szirtes I. János) valamennyi sztorija valós alapokon nyugszik. Volt is honnan merítenie, mivel a Kádár-rendszerben a magyar hírszerzés műveleti igazgatója minőségében húsz éven keresztül számos különleges helyzetet élt át. Beszélgetőpartnerünknek van véleménye a közelmúlt ügynökbalhéiról és a nemrég kipattant "kis magyar-román kémbotrány"-ról is. Feloldva önmagát titoktartási kötelezettsége alól exkluzív interjút adott a Szabad Földnek.
- Szeptember 11-én jelenik meg újabb regénye, A terror kéme: H-008 újabb kalandjai. Az időzítés biztosan nem véletlen.
- Igen, több szempontból is aktuális. Magyarországon kevesen tudják, mi is az a terrorizmus és mi húzódik meg a hátterében.
- Szerencsére...
- Nem arra gondolok, hogy még nem ért bennünket terrortámadás. Ahhoz kis ország a miénk, és nem is vagyunk elég érdekesek. Az európai kultúrkörben nagyon nehéz megérteni a terrorizmus cselekményeit, mozgatórugóit. Én arra vállalkoztam, hogy szórakoztatóan és izgalmasan írjak a javarészt megtörtént eseményekről.
- Hogyan lehet szórakoztatóan írni a terrorizmusról?
- Egy kémregény mindig szórakoztató, legalábbis az szeretne lenni, azzal együtt, hogy legtöbbször csúnya históriákat tartalmaz.
- James Bond, a 007-es ügynök. Az ön főhőse pedig H-008-as, vagyis a magyar James Bond?
- A címen kívül nem sok köze van hozzá. Fleming, aki hozzám hasonlóan hosszú ideig titkosszolgálatnál dolgozott, kitalálta 007-es regényeinek cselekményeit, én viszont megpróbálok ragaszkodni a valósághoz. Minden megtörtént, amit leírtam, legfeljebb csak a titoktartás miatt változtattam például a helyszíneken. De így is magukra ismerhetnek az igazi szereplők.
{p}
- Ilyenkor felhívják önt?
- Persze. Egyik volt kollégámról például azt írtam, kapott valakitől egy üveg whiskyt. Telefonon kifogásolta, vele ez soha nem fordult elő, úgyhogy legalább utólag meglephetném egy üveg itallal...
- És mit kezdjek a szexjelenetekkel?
- Maradjunk annyiban: az esetleges hasonlóság élő személyekkel és megtörtént eseményekkel nem a véletlen műve. Ez mindkét könyvemre igaz.
- Titkokat árul el a titkosszolgálat nyilvánosság elől elzárt világáról?
- A magyar közvélemény szinte semmit nem tud róla, pedig nincs miért szégyenkeznünk. Jóformán csak kudarcokról hallani, s ennek alapján, illetve a pozitív PR-munka hiányában úgy tűnik, hogy a magyar titkosszolgálat kudarcok sorozatából áll.
- Most itt van például a "kis magyar-román kémbotrány"...
- Ennek a históriának sok a homályos pontja. Azzal kezdődött, hogy a házaspárt ki akarja szorítani az országból a titkosszolgálat. A hölgy magyar állampolgár, ezért jogi nonszensz kiszorításról beszélni. Tehát már az indítékok is sántítanak, nyilvánvalóan más célokat szolgál ez az ügy.
- Mégpedig?
- Ha a nagyhatalmak kémkedhetnek egymás ellen, akkor kisebb országok is megtehetik ugyanezt. Véleményem szerint meg is teszik.
- Mit gondol a végtelenített honi ügynökbalhékról?
- Hogy ki, kit figyelt meg? És hogy ki volt vagy nem volt besúgó? Az ügynökbotrányok általában személyes, netán politikai érdekek miatt pattannak ki. Ezektől sem fog a titkosszolgálati munka megítélése kedvezőbb színben tündökölni. De én másról beszélnék: a hivatalos adatok szerint a magyar adófizetők pénzéből évente negyvenmilliárd forintot kapnak a titkosszolgálatok, mindenkinek joga van megismerni, mire fordítják ezt az összeget. Ehhez persze nem kell titkokat feltárni. Egyfajta pozitív kép kialakítására volna szükség. És ellenségképre.
{p}
- Ellenségképre?
- Tragikusnak tartom, ha ez hiányzik. Márpedig Amerikának vagy éppenséggel Magyarországnak sincs ilyen. Ha nincs ellenség, nem lehet ellenségkép. Akkor mit csinál a titkosszolgálat? Látszattevékenységet folytat. Hát nem furcsa, hogy a londoni metrórobbantások után Budapesten fokozott készültséget rendeltek el, ugyanakkor kinyilvánították, hogy nincs terrorizmusveszély?
- Jobb félni, mint megijedni.
- Az igaz, de nem ezen múlik. Ha azt mondják, hogy nem történik semmi, akkor miért van szükség intézkedésekre. Ellenkező esetben pedig kell indítóoknak lennie.
- Az angolokat is meglepte a terrortámadás, nem is gondolták, hogy ilyesmi náluk is bekövetkezhet?
- Szerintem nem lepte meg őket. A terrorizmus problematikájáról sokat írok legújabb könyvemben. Ahhoz például, hogy a titkosszolgálat információt szerezzen a terrorizmusról, be kell épülnie a terrorizmus döntéshozatali mechanizmusaiba. A titkosügynöknek részt kell vennie az eseményekben, máskülönben nem jut információhoz. S ez felvet egy csomó kérdést: ki hajtsa végre a feladatot, ki engedélyezheti a gyilkolást stb. A válasz minden esetben negatív. Az amerikaiak a technikai eszközökre helyezték a hangsúlyt, nem is szerveztek közel-keleti ügynökséget. S a következmények tragikusak lettek.
- Erről is ír?
- Természetesen. Körüljárom a terrorizmus világát, az amerikai, az orosz, az izraeli és a magyar titkosszolgálatok tevékenységét a kalandregény főhősének történetein keresztül.
- Aki ismeri az ön múltját, azt gondolhatja, hogy mindez igaz lehet!
- Előző, H-008: A játszma című, három kiadást megért regényem arról szól, hogyan lehet befolyásolni titkosszolgálati eszközökkel, hogy ne következzék be nemzetközi válság. Ilyen tevékenység nálunk is volt; igaz, meglehetősen szűk körben. Két évtizeden át voltam hírszerző, nemzetközi problémák megoldásában is részt vettem.
{p}
- Meséljen...
- A nyolcvanas évek első felében Kelet és Nyugat nem beszélt egymással. Moszkva az amerikaiak támadását megelőzve első atomcsapást akart mérni. Az amerikai és a magyar hírszerzés olyan információkat adott a szovjeteknek, melyekből kiderült, hogy az amerikaiak nem akarnak atomtámadást indítani ellenük, tehát nincs szükség ennek megelőzésére.
- A magyarok közvetíttek?
- Igen, mi közvetítettünk a két tábor között. 1983 tavaszán rövid időn belül Budapestre látogatott Mitterand, Thatcher, Craxi és Kohl, ilyesmi páratlan a diplomáciában. Thatcher aszszonyt még arról is sikerült meggyőzni, hogy menjen tovább Moszkvába.
- Végül megúsztuk. És az igaz, hogy Magyarországnak is volt kidolgozott haditerve?
- Igaz. Gondoljon csak bele, mire jutott volna a magyar honvédség Csepel teherautóival az Alpokban. Pusztán elméleti szinten létezett az atomtámadásban való közreműködésünk, melynek előkészítésébe a titkosszolgálatot is bevonták.
- Szabad beszélnie ezekről? Amúgy mit szólnak szépírói énjéhez?
- Aki ilyen témával foglalkozik, és nem tagadja, hogy a valóságot írja meg, annak számolnia kell bizonyos ellenállásra. Tisztában vagyok vele, és mérlegelem is, hogy mit oszthatok meg a nyilvánossággal.
- Nem volt baja belőle?
- Hivatalosan nem lelkesedtek érte. Volt némi ellenszél, de kivédtem.
- Ez így nagyon titokzatos...
- Akkor kimondom: megfenyegettek.
- Mivel? Véletlenül a fejére esik egy virágcserép?
- Dehogy! Ha nem látom be mások vélt igazát, akkor jogilag fellépnek ellenem. Erre csak azt tudtam felelni: "Nocsak, erre várok!" Azt ők is tudták, nagyobb kárt okoz számukra egy pereskedés, úgyhogy nem tették meg.
- Önt nem köti titoktartás?
- Ez a belépéskor egyértelművé vált, nem kell külön-külön megerősítgetni. A titkosszolgálati titok nem az, hogy milyen módszerekkel végezzük a munkánkat, hiszen azok a világban mindenhol hasonlóak. Az már inkább titkolni való, hogy miért és ki ellen dolgozunk. De ha én íróként megváltoztatok helyszíneket, neveket, időpontokat, abban az esetben nem sértem meg a titoktartási kötelezettséget.
- De azért ajánlatos álnéven írni, nem?
- Szabó Jánosként nem volna szükség álnévre. Amikor elkezdtem írni, a Külügyminisztériumban dolgoztam, engedélyt kellett kérnem hozzá. Persze elutasítottak. Fellebbeztem, mivel a politikai tudományok kandidátusaként törvényi kötelezettségem a publikálás. Végül azt mondták, jó, akkor a munkáimat álnéven adjam közre. Így lettem Szirtes I. János. Tíz könyv után meg már minek változtassak?