Varázsburokban kell illatolni

- Valahányszor találkozunk, mindig jókedvű. Pedig az idei szőlőtermés nem igazán ad rá okot!
- Egy borásznak ilyenkor is meg kell találni a kiutat, hiszen ezért a szőlőért is megdolgoztunk. Ameddig lehet, kivárunk a szürettel, és nagyon bízom egy szép őszben is. Az még sokat segíthetne, különösen az értékesebb, késői fajtáinkon. De hiába, már a nagyszüleim is megmondták: a mi műhelyünk fölött nincsen tető, ki vagyunk szolgáltatva a gondviselésnek.
- Szóval nagy formátumú vörösborokra az idén ne számítsunk?
- Megpróbálok most is minőséget létrehozni, de nem törekszem nehéz, nagy, tanninos borok készítésére. Ahhoz nagyon erőszakosan és durván kellene beavatkozni. Az ideiek inkább könnyedebbek, gyümölcsösebbek lesznek, több Rosé fog készülni. Nem lehet majd őket sokáig eltartani. De ezek is lehetnek nagyon szépek, elegánsak, legfeljebb nem olyan vaskosak. Ha van mögöttük gondolatiság, törődés, kézműves hozzáállás, akkor nekik is meglesz az egyéniségük.
- Mikor hozzáértő beszél a borról, mindig az az érzésem, mintha élőlényről lenne szó.
- Mert úgy is kezeljük. Ha nagyon lecsupaszítva nézzük, akkor tulajdonképpen az, hiszen az élő szervezetek segítik a létrehozását és a fejlődését egyaránt. Részben viszont szellemi termék. Hosszas spekulálás után, sok munkával, nem kevés idő alatt alakul ki. Állandóan mozog, még a palackban is változik, rengeteg szellemi munkát, törődést és odafigyelést igényel. Nagyon összetett alkotás, nem véletlen, hogy mindig is fontos szerepet töltött be az emberiség kultúrájában.
- Ehhez képest az ön pályája csupán évtizedeket ölel fel. Mi a tapasztalata: mennyit változott ez idő alatt a magyar emberek "borkulturáltsága"?
- Nagyon sokat. A kezdeti fesztiválokon a vendégek pirosbort kértek kólával, műanyag pohárban. Az én korosztályom olyan időszakban került kapcsolatba a borral, mikor egy vendéglőben kétfélét - fehéret és vöröset - kínáltak. A pincér semmit nem tudott róluk, és fogalma sem volt, honnan származnak. Az idősebb generáció így nehezen értette meg, miért kerül egy nagyon szigorúan szelektált, visszafogott terhelésű prémium bor az ötszörösébe annak a hatszáz forintosnak, amely éppen olyan jól üdít. A borban azért kicsit mást kell keresni! Ma már szerencsére eljutottunk ebből a légüres térből odáig, hogy ha valaki nem tud a borról egy társaságban értelmesen megszólalni, az snassz. A rendezvényeken pedig inkább megvásárolják az üvegpoharat, minthogy elfogadják a műanyagot. Az emberek pontosan érzik, hogy a bor a kultúra része, és ha valaki kicsit is nyitott, szeretné a vele kapcsolatos tudást a sajátjává tenni.
{p}
- Sikerülhet ez mindenkinek? Hiszen manapság sok minden célozza érzékszerveink eltompítását. Nincsenek e természetes hangok, illatok, ízek és tapintások ellen dolgozó világnak áldozatul esett, abszolút antitalentumok?
- Az emberek többsége pici gyakorlással rájön, mi az igazi érték. Ha nem, akkor tényleg probléma lehet az érzékszerveivel. De valószínűleg sokan pontosan azt érzik meg bennünk, borászokban, hogy mi nem hagyjuk magunkat kiszakítani a természet adta varázsburokból. Azért jönnek el messziről hozzánk egy jót vacsorázni, beszélgetni, hogy ezt a légkört közelről is megtapasztalhassák, és egy kis időre bekapcsolódhassanak ebbe a világba.
- Ön született borász?
- Pici koromtól rengeteg időt töltöttem dédszüleim és nagyszüleim szőlőjében. Mindig is érdekelt a természet, a biológia. Édesapámat - aki testnevelést is tanított - nagyon zavarta, hogy nem úgy fociztam, ahogy szerette volna. Egyszer orvoshoz akart édesanyámmal vitetni, mert a pályán a labda helyett a tücsköket figyeltem. Dédnagyapámtól viszont nem játékot, hanem oltókést kaptam ajándékba, és rendkívül örültem, mikor megtanultam vele farigcsálni, oltogatni. Úgyhogy nálam elég korán eldőlt, merre indulok.
- És megérkezett?
- Mindig jönnek újabb ötletek, most például az értékesítést kellene erősíteni, de aki ezt az életformát választja, nem nagyon tűz ki végső célt.
- Ahhoz képest jól sikerült a mű...
- Az egész csak hobbikertként indult, munka mellett. Egy idő után aztán kiváltottam az őstermelői igazolványt, majd a rendszerváltáskor megalapítottam az első gazdasági társaságot, amit szép sorban követett a többi. Családi vállalkozás lettünk, feleségem, fiam és kislányom is itt dolgozik, ahol egyébként minden a borászat köré csoportosul. Hatvanhét hektár szőlőn és harminc hektár szántón gazdálkodunk, hatvan embert foglalkoztatunk.
- Mikor minderről számot ad magának, van-e olyan dédatyai mondat, ami a fülébe cseng?
- Inkább a tettei mutatnak utat, például a precizitása. A hordót utoljára mindig borral öblítette ki, hogy még véletlenül se maradjon benne egy csepp víz. Tárgyi emlékeket is őrzök: a pincében a hordósor nagyapám darabjával kezdődik. Vannak dédapámtól tanult szavaim is, mint például a kellemes utóízt adó, "többnyeletű" bor, amire ma kicsit mesterkélten azt mondják, szép a lecsengése. Nagyapámat pedig nagyon zavarta, ha valaki azt mondta, megszagolja a bort. Ő illatolni szokta, ezt szintén átvettem.
- És mit illatol a legszívesebben?
- Mindenivó vagyok, de ha borozgatásról van szó, előnyben részesítem a Rosét, a Sillert. Vörösek közül inkább a könnyebbeket szeretem, mint a Portugieser, a Kadarka és a Pinot Noir. A Cabernet-t és a nagy formátumú Cuvée-ket inkább ünnepi boroknak tartom, ünnepi ételekhez. Néha még azt a régi magyar szokást is előveszem, hogy egy kis szódát teszek hozzá. Nagy kedvenc a családunkban a fröccs.
- A kollégák és a szakavatottak nem ráncolják ilyenkor a homlokukat?
- Sokféle reakciót szokott kiváltani. Van, aki felbátorodik és bevallja, hogy már rég szívesen megtette volna, de akad olyan is, aki elítélőn nyilatkozik. Ilyenkor mindig azt mondom: ha a kutyának szabad a fűre lépni, akkor a borász is tehet vizet a borába - feltéve, hogy szüretkor még nem tette meg!