Aki a halált féli, nem mer élni

Miért kellett megszorítani a halott bal nagylábujját, miért takarták le a tükröket és a képeket, miért raktak sok helyen ruhamegakasztó fűrészfogakat a koporsóba? Amiért például a világért be nem tette volna senki a lábát éjfélkor egy temetőbe! Mert semmitől sem félt jobban régen a falusi magyar ember, mint hogy a halottnak kedve támadjon kísérteni. Akármennyire szerették, siratták is családtagjukat, tudták: holtnak a holtak közt van a helye, az életnek meg tovább kell mennie, hiszen mindnyájan sorra kerülünk előbb-utóbb. A visszajáró lelkektől félve, de a halottjuk iránti szeretettől és tisztelettől vezérelve végezték a szükséges tennivalókat.
Mihelyt a beteg állapota válságosra fordult, meghúzatták a lélekharangot. Aki hallotta, mindenki keresztet vetett, elmondott egy röpke imát, s a rokonok, szomszédok, jó ismerősök siettek a haldokló házához. A pap feladta az utolsó kenetet vagy úrvacsorát adott, ezalatt a beteg, ha tudta, elmondta végakaratát. Senki nem titkolta előtte az állapotát, hanem szép szavakkal, sorra elbúcsúztak tőle, bocsánatot kértek az ellene elkövetett vétkekért, s ő meg is bocsátott. Üzeneteket bíztak rá, ha találkozna a túlvilágon a korábban eltávozottakkal. Sírni és nevén szólongatni nem volt szabad, mert ha visszasírják az életre, igen nehéz lesz a halála.
A  holttest felkészítése az utolsó útra az asszonyok dolga volt. Azonnal lefogták a szemét, pénzérmét vagy cserépdarabot tettek a szemhéjára. Felkötötték az állát, markába pénzt szorítottak. Megállították az órát, letakarták a tükröket és az üvegezett képeket, hogy a halott lelke meg ne lássa magát bennük, az ablakban két cserép rozmaring közt gyertyát gyújtottak. Az asszonyok lemosták a testet, a lemosóvizet pedig a fal tövébe öntötték, hogy bele ne léphessen és sárgaságba ne essen valaki. Majd felöltöztették, de vigyáztak, semmi ruhadarabot össze ne kössenek. A katolikus kezét a mellén összekulcsolták, olvasóval összekötötték, a református karjait a test mellé nyújtóztatták.
{p}
Az egyik legfontosabb esemény a halott meglátogatása volt. Az A magyarság néprajza című összefoglaló műben Szendrey Zsigmond írja: a  nyitott koporsóba helyezett halottat a látogatók - a gyerekek is - lábtól fejig végignézték, bal lábujját két ujjukkal megszorították, hogy álmukban ne ijesztgesse őket. A halottat egy percig sem hagyták magára, a családtagok felváltva virrasztottak, de a felfogadott egy (esetleg több) siratóasszony állandóan mellette üldögélt, imádkozott, énekelt. Az ő feladata volt istenfaággal a legyeket elhajtani.
A koporsóba igen sok mindent helyeztek, például fésűt, pipát, tűzszerszámot, nőnek kedvenc kendőjét, fülbevalóját. Terhes asszony koporsójába pólyát is raktak, mert úgy tartották, a gyermek megszületik a koporsóban, s az ilyen csecsemőket Keresztelő Szent János az utolsó ítélet napján a Jordán vizében meg fogja majd keresztelni. Némi enni- és innivalót, valamint a gonosz távoltatására bibliát, szent érmet, rózsafüzért is odakészítettek. De azért ott volt a fűrészdarab is, megakasztani a halott ruháját, ha ki akarna kelni a koporsóból.
A temetésre a rokonokon kívül a falu minden házából elment legalább egy személy, mert különben a halott jönne házhoz búcsúzkodni. Ahogyan a halál bekövetkeztét, úgy a temetést is másmilyen harangszó adta tudtul, azon belül is másképp "szaggatták" a harangszót nem, kor és gazdagság szerint. A halott arcára ráterítették a szemfedőt, majd nagy sírás és búcsúzkodás közepette lezárták a fedelet. Kihozták a koporsót, ügyelve arra, hogy lábbal előre, háromszor a küszöbhöz érintették, aztán az ajtót - néhol háromszor is - erősen becsapták utána.
Az udvaron tartott egyházi szertartás után a kántor verses búcsúztatót mondott a halott nevében, egyes szám első személyben, s akit szólított, az a koporsó elé állott. Néhol az állatokat is kivezették ilyenkor az udvarra. Ha fiatal lányt temettek, a társak énekkel kérték ki a "menyasszonyt". A sír keletnek nézett, s mindig csak aznap hajnalban kezdtek neki a kiásásának, hiszen éjjelre nem lehetett otthagyni nyitottan, szállásul a gonosz léleknek. Ha például a csángók gyermeket temettek, akkor a testvérét a sír felett egy másik gyermekkel összecsókoltatták.
Ezalatt otthon mindent rendbe raktak a szomszédok vagy a szolgálók, hiszen mindeddig tilos volt a házimunka. A temetőből megérkezett a gyásznép, lehetőleg másik úton. A férfiak a kapuban kalapjukat háromszor a kapufélfához csapták. Az asztalnál a halott helye üresen maradt, de terítettek és mindenből tálaltak is neki. Az ételek hasonlóak voltak, mint lakodalomkor.
Először szomorúan emlegették a halottat, énekelgettek, sírdogáltak, aztán felelevenítették a vidámabb emlékeket is. A végére, bár lerészegedni nem illett, már vidáman mulatoztak. S az élet ment tovább...
{p}
Halottbúcsúztató szokások
A zsidók kerülik a halálhír szóbeli közlését, szertartásos jelzéseikből azonban egyértelműen értesítést kap környezetük a családi tragédiáról. Az ókorban egy kürtöt fújtak meg ilyenkor; manapság letakarnak minden tükröt a lakásban, így aki belép, nem kell kérdeznie semmit. A temetés napján a közeli hozzátartozók böjtölnek, és a szertartás alatt fájdalmuk jeleként bevagdossák ruhájukat. A szigorú gyász hét napja alatt a gyászoló nem viselhet cipőt, szék helyett sámlira ül, és a házat sem hagyhatja el. A hét nap  után azonban letelik a szigorú gyász ideje, az életnek vissza kell térnie a normális kerékvágásba. A családban harminc napig tilos hajat vágatni, borotválkozni és az elhunyt sírját meglátogatni. Az utolsó napon felavatják a sírkövet, s ettől kezdve aki felkeresi a sírt, hagyományosan virág helyett (ami náluk az élőket illeti meg) egy kődarabot helyez rá.
Erdélyben más a halottak napja. Legalábbis valamikor régen más volt: komoly, szép, egyszerre szomorú és örömteli, méltóságteljes, nagy ünnep. Az egész város egyszerre ment ki a temetőbe, ahol minden gyertyafényben csillogott. Ha leesett már a hó, akkor a vakító fehérség, ha még nem, akkor az aranyló lombok verték vissza az ezernyi mécses megannyi apró lángját. Az örök nyugalom birodalmában minden családnak külön sírkertje volt: a körbekerített területen négy-öt sír, mellettük pad az emlékezőknek és az élet folytonosságát jelképező, nagy, árnyas fák. A temető az eltávozottak és itt maradottak közös ünnepén életre kelt: egyik helyen cigányzene szólt, máshol magányos hegedűs húzta. Volt, akiknél dalárda énekelt, de olyan is akadt, ahol csak a család, egymagában és csendesen. Az öreg tanító sírjánál egykori tanítványai álltak és emlékeztek közösen. Az evilágban ünneplők ilyenkor egymás sírkertjeibe is ellátogattak, vitték az ismerős családokhoz a virágot, a gyertyát és a tiszteletüket. Egymás ölelésében, üdvözlésében egyszerre volt jelen az emlékezés, a beletörődés, a reménykedés és a felszabadító szeretet. És jelen voltak azok is, akikért az emberek kizarándokoltak a temetőkbe ezen a zenétől szolidan zsongó, mécsesektől biztatóan fénylő és furcsán bizsergető ünnepen.
Indiában, a Gangesz bal partján éjjel-nappal égnek és hamvadnak a halotti máglyák. A bebugyolált holttestet legközelebbi férfi rokona utolsó tisztításként megmeríti a folyó vizében, és fejjel északnak, a halhatatlanságot szimbolizáló Himalája irányába fekteti a máglyán. Egy nagyméretű rúddal felrepeszti a halott koponyáját, hogy a szellem eltávozhasson belőle, majd ötször körbejárja a rakást, mielőtt meggyújtja. Mikor a tűz elemésztette a testet, a férfi egy marék hamuval a vízbe gázol és beleszórja. Merít egy korsóval a folyóból, majd a jobb válla fölött hátradobja - a darabokra tört cserép jelképezi a családi kapocs végleges elszakadását.
Az arabok előkészülnek az e világból való távozásra. A haldokló - erejétől függően - megmosakszik, úgy, ahogy azt tette a napi ötszöri ima előtt. A családtagok egy csepp vizet öntenek a szájába, hogy a lélek könnyebben távozhasson. A fejét Mekka felé fordítják, ahonnan az utolsó ítéletet hirdető trombitaszót várják. A siratóasszonyok jajveszékelése után a szertartásos halottmosdatás következik, ugyanis Allah a végső napon a szaguk alapján különíti el a jó és a bűnös lelkeket. A férfiakat annyiszor mossák meg hideg vízzel, ahány felesége volt. Muszlinlepelben még aznap eltemetik.
Mexikóban a temetések inkább ünnepségekre hasonlítanak. Halottak napján zenével és tánccal kísért mulatságokat tartanak a temetőkben, hogy a halottak a szeretteikkel ismét részt vegyenek az élet örömeiben. A sírok közt maskarába öltözött gyerekek szaladgálnak, akiknek vattacukorárusok kínálják portékájukat. A férfiak tequilát kortyolgatva beszélgetnek, míg a nők a sírokon gubbasztva a gyertyalángot őrzik. Kicsit a halálfélelmüket is igyekeznek elűzni a karneváli hangulattal, tréfát űznek a Kaszással, vele mulatnak: csontvázálarcban ropják a táncot. Nevetnek a halállal - ha már megszökni úgysem lehet előle...