Aki hálás, mert szembenézhetett a halállal

- A feleségem elment unokázni, de majd jön, és ad nekünk teát - közli a fiatalos mozgású, karakteres arcú művész mindjárt ajtónyitás közben. Amúgy a mester hetvenéves, ám tizenötöt simán letagadhatna. Nyilván alkati szerencse a késleltetett öregedés, de az is lehet, hogy a gondolkodás jobban tartósít, mint a só.
- Két örvendetes dolog ért mostanában. Volt egy életmű-kiállításom, és megjelent a könyvem Ötvenhatos regény címmel. El is fogott egy különös érzés: nem kellene most már meghalnom? - meséli a művész műteremlakásának festőszobájában, amely Budapest egyik legforgalmasabb terére néz. A helyiségben költői rendetlenség uralkodik: pemzlik, könyvek, folyóiratok, rajzok jópofa összevisszaságban; erősen érzékelhető, hogy itt egy szellemi fészekbe csöppent az ember.
- Ötvenhatot nem adnám semmi pénzért, az egy beavatás volt nekem - mondja a házigazda. - Éppen háromszor hét, azaz huszonegy esztendős voltam, harmadéves jogászhallgató. Az ősi kultúrák még tudták, hogy a beavatás kulcsmozzanat az ember életében. Az egyik indián törzsnél ez úgy történt, hogy kiment a fiatal férfi egyedül az erdőbe, ott hét napig böjtölt és táncolt. A hetedik napon megjelent neki a védőszelleme, ölthetett angyal, kőszikla vagy akár szarvas alakot. A védőszellemtől az indián személyre szabott éneket kapott. A beavatás megérintettsége folytán a fiatalember megtudott valamit a lét milyenségéről, egyfajta létfelfogással gazdagodott. Ugyanígy: számomra ötvenhat alapélmény volt, az önértelmezés és a világértelmezés megvilágosító iskolája.
Közben megjön a feleség, és hoz nekünk teát, süteményt meg rágcsálni való magvakat.
- Amikor egyetemen tanítok - folytatja a mester -, gyakran rajtafelejtem a szemem a sok rokonszenves fiatal arcon, és el-eltöprengek azon, lesz-e nekik beavatási élményük vagy egyszerűen csak átcsúsznak a kamaszkorból a felnőttkorba, úgy, mintha ott nem lenne szakadék. Pedig bizony van. Így azután Égből adatott tudással nem is tudhatják, milyen nehéz élet vár rájuk. A mai kultúrából hiányzik a beavatás misztériuma. Ezért vagyok én hálás, hogy annak idején megélhettem a forradalom fényrobbanását, aztán a halállal nézhettem szembe, elvégre négy hónapig lebegtették, hogy mégiscsak fel kellene engem akasztani, majd ülhettem másfél évet... De a feketeleves igazából ezután jött.
{p}
Kérdőn nézek beszélgetőpartneremre, aki elkezdi ki-be huzigálni lábát a papucsából, láthatólag mondandója legérzékenyebb részéhez értünk.
- Ötvennyolc végén szabadon bocsátottak Márianosztráról. Leforrázó tapasztalat volt, hogy az a nép, amely a forradalom napjaiban csodára volt képes, amelynek fiai ezrével vállalták a halált, ekkorra már beadta a derekát. A magyarság úgy ítélte meg a helyzetet, hogy további ellenállásnak nincs értelme, mert máskülönben elpusztítják. Az a nép, amely harcolt az igazmondásért és az igazságért, nemcsak hogy lemondott az igazságról, de a hazugság oldalára állt. Márpedig belülről nem kellett volna megalkudnia. Mire való a passzív rezisztencia? Mert, rendben, legyőzött bennünket a hazugság, hát hagyjuk magunkat vonszoltatni, de semmiképp sem gazsulálunk, nem vigyorgunk és nem teljesítünk túl. Borzalmas élmény volt, amikor korábbi barátaim, ismerőseim rákérdeztek: "Tulajdonképpen mit is akartatok ti?" Színlelték, mintha ők nem kívánták volna a szabadságot, függetlenséget, az élhető életet. Az úgynevezett kádári konszolidáció aztán csaknem teljesen felejtésre ítélte az igazságot.
Pihenésképpen arra kérem Karátson Gábort, dedikálja az Ötvenhatos regényt, valamint a kínai Ji kinget, amelynek magyar címe A változások könyve. Az ősi kínai misztikus gondolkodás alapművét ő magyarította, és lenyűgöző kommentárt írt hozzá. Miközben kalligrafikus betűkkel ajánlja műveit, elmondja, hogy a magyar forradalom és az általános világválság megítéléséhez éppen a keleti filozófiában találta meg azt a széles talapzatot, amely a megfelelő szellemi rátekintés lehetőségét kínálta neki.
- Rájöttem még a kádári időkben: sokkal nagyobb a baj, mint az, hogy bent vannak az oroszok - mondja. - Egy jószerével mindent átfogó világkrízis közepette él az emberiség. Ennek egyik megjelenési formája volt a forradalmunk vérbe fojtása; ugyanakkor a másik megjelenési forma az általános környezeti válság. Magyarországon próbáltunk erőnkön felül is tenni valamit a világ bajainak orvoslásáért, hiszen ötvenhat nagy nemzetközi hatású morális forradalom volt, amely embernek emberrel való kapcsolatát akarta gyógyítani. A Duna megmentéséért folyó mozgalom pedig az ember és a természet kapcsolatát kívánta egészségessé tenni. Óhatatlanul felötlött az emberben a gondolat: íme egy kis, elnyomott nép a nagy birodalomban, és mintha ki lenne választva valamire. Kínálja magát a párhuzam a magyarság és a bibliai zsidóság között. Reformátusként engedtessék meg a feltételezés: a bibliai zsidóság történetének végső értelme az volt, hogy megjelenjék közöttük a Názáreti Jézus, a Megváltó. Lehetséges, hogy a mi forradalmunkból hasonlóan radikális és határtalan módon kellett volna továbblépnünk, mint amilyen a krisztusi út volt?
{p}
Sok-sok ismert, híres-neves személyiség sohasem volt olyan nagy ember, mint bármelyik proligyerek, aki elesett a szabadságért a pesti utcán - vélekedik a mester az Ötvenhatos könyvben. Akkor kik voltak tehát a hősök? - vetem fel.
- Hősök mindenekelőtt a fegyverrel küzdők voltak. Jómagam harcban nem vettem részt. Puska mint nemzetőrnek volt ugyan a kezemben, de elég nevetségesnek éreztem magam a fegyveres szolgálatban. Többnyire sebesülteket hordtam a vérellátóba. November negyedike után egyszer bejött hozzánk az egyetemre Bárány János, a Tompa utcai fegyveres felkelők parancsnoka, akit később kivégeztek. Ő tényleg hős volt, igazi, megkapó személyiség. Azt mondta: "Ti fortyogtok az egyetemista levetekben, a harcoló ifjúmunkásokat meg le se szarjátok." Javasolta, menjünk ki Csepelre, mert a kádáristák nagyon kezdenek ott beszivárogni. Attól kezdve kijártunk a munkáskerületbe. Mellesleg később a melósokra, parasztokra, jellemzően, nagyobb büntetést sóztak, mint az értelmiségiekre, egyetemistákra. A kétkezi dolgozók tényleg nem úsztak meg semmit, ha a vérbírák elé kerültek. Ki emelt volna szót egy marós érdekében a proletárállamban, ha történetesen fel akarták lógatni?
Felhörpintjük az utolsó korty teánkat is, és ettől valahogy csapongóbban beszélgetünk tovább. Szóba kerül a madárinfluenza, a klímaváltozás, az erdélyi árvizek.
- Komolyan mondom, ennyire ostoba még sohasem volt az ember, mint manapság, a gazdaságkorban - szól a házigazda. - Rendületlenül gyalogol a vesztébe, miközben látja, tudja, mi történik vele, hiszen szellemileg leépül, a környezete tönkremegy. Én már igazán csak a mennyei gyermekekben bízom. Mert azoknak, akiknek az egész nihilista, hitetlen, kutyaütő világgal szemben mégis sikerül ide születniük, nos, azoknak csakugyan mennyei gyermekeknek kell lenniük. Sajnos a mai ember számára nincsenek már meg azok az indíttatások, amelyek emberként megtartanák; korábban ilyen volt például a néphagyomány. Nekünk kell megalkotnunk valami új létfogódzót. Gyanítom, hogy ez a feladat nagyobbrészt a gyermekekre marad.  A szülőkből viszont feltétlenül áradnia kell a forradalmian harcos, vidám áhítatnak, amely a dolgok eddigi menetének megváltoztatására sarkallja az utódokat.