Arccal a vályog felé

Kétnapos "vályogháztűznézőt" tartunk a 268 lakosú csereháti Abodon Zsemkó József polgármesterrel. A falu tavaly ugyanis, "a vidéki tájkultúra és életforma megőrzése céljával", testvérkapcsolatba lépett egy francia falucskával. Együttműködési megállapodásuk sarkalatos pontja a "vályogprogram" lett: a falu épített emlékeinek megmentése hazai és uniós támogatással. Mivel Abod 138 házának zöme vályog, van mit menteni, csak éppen nincs miből. A polgármester szerint évek óta 12 milliós forráshiánnyal küzdenek, saját erő híján beszűkültek a pályázati lehetőségeik. Különösen most, hogy belevágtak a szennyvízcsatorna építésébe, még arra sincs pénzük, hogy a franciák vendéglátása után kiutazzanak a testvérfaluba.
- Mi lesz akkor az uniós vályogprogrammal? Fontosabb ez, mint a gázvezeték kiépítése, hogyha ma is fával tüzelnek a faluban? Rendelőjükben, ahová hetente egyszer jön orvos Edelényből, nemhogy illemhely, még egy kézmosó sincs - vetjük fel séta közben.
- A gáz ráér - legyint a polgármester. - A vályogprogramnak viszont még akkor is értelmét látjuk, ha a fiatalság továbbra is elvándorol innen. Egy megszépült falu vonzza a betelepülőket. Van már nekünk svájci, német és erdélyi családunk is. Nem mondunk le a pályázatról, de csak akkor sikerülhet, ha a tízszázalékos önrészhez támogatással megkapjuk a felújítási költség zömét.
Nemrég az önkormányzat is vett két házat tájháznak és turistaszállónak. Az itteni épületek nagy része "lerobbant". Sok évek óta lakatlan. Jó lenne, ha a távol élő tulajdonosok legalább a házak külső rendbetételéhez hozzájárulnának, a többit pályázati pénzből oldanánk meg.
- Csókolom, nénje! - köszönünk be egy hófehér tornácos, csupa virág kertes házba, amely külsőleg nem szorul felújításra. Özvegy Stuhán Ferencné 83 éves, két fia Miskolcon és Pesten él. Piroska néni igencsak nagyothall, energiája viszont kifogyhatatlan, kész csoda, 33 ezer forintos nyugdíjából miként tudta még az ereszcsatornát is újra cseréltetni. Könnyben úszó szemmel sorolja, hogy ma is krumplit kapál, csirkét nevel, pedig nagyon keserves élete volt: már tizenöt évesen férjhez adták, mert kellett a segítség, az apja a század elején Kanadában próbált szerencsét, mint a faluból sokan, de odakint meghalt.
Hallgatom az öregasszonyt, nézem eldurvult kezét. Most értem meg a polgármester megjegyzését: a munka úgy elnyűtte itt az embereket, hogy a lakosok harmada mozgáskorlátozott, és ebben semmi "simlisség" nincs.
{p}
- Annak idején a Budapesti Néprajzi Múzeum munkatársai hosszú filmet forgattak rólunk - folytatja Zsemkó József, amikor tovább indulunk. - Szívszorító újra látni, mert a szereplők közül már sokan nem élnek. Akkor még két tehéncsorda is volt a településen. Ma három tehénről tudok, lovunk nincs. Ruszin betelepültek lakta görög katolikus falu ez. A tisztelendő úr minden karácsonykor beszámol róla a templomban, hányan születtek, hányan haltak meg. Kétévente születik egy gyerek, és évente eltemetünk tizenkét-tizennégy öreget. A hatvanas évektől, amikor még legalább ezerháromszázan éltek itt, jobban megfogyatkoztunk, mint a törökdúlás, a pestisjárvány idején. Az emberek elvándoroltak kenyérkereset után. A földek "biotisztaságúak" maradtak. Gyógy- és bionövényeket termesztő vállalkozók vásárolgatják fel őket vagy bérlik a helybeliektől.
A falut járva a polgármester sorra mutogatja a ma egy-másfél millió forintért eladó százéves vályogházakat. Óriási kertekkel, hátul csűrrel, istállóval, melléképületekkel. De, lám csak, ebben az utcában két portán is gőzerővel folyik az építkezés! Az egyik épület egy debreceni vegyészmérnök szüleié volt. A mesterek éppen náddal rögzítik a törekkel kevert, vastag, ötvencentis vályogfalat, ami nyáron hűvös, télen meleg. A tető új lesz, de a belső gerendákon nem fogott az idő, pedig a homlokzati dátum szerint a ház 1901-ben épült. A másikat egy budapesti házaspár vette meg néhány éve, hétszázezer forintért, ez sem fiatalabb épület. A nyarakat eddig is itt töltötték, most viszont, hogy nyugdíjba mentek, belevágtak a felújításba.
- Abodi lakosok lettünk a feleségemmel. Végleg! - mondja büszkén Hegyaljai József. - Ez a falu kész csoda a pesti őrület után. Lányaink ugyan Pesten élnek, tizenéves unokáink viszont már alig várják, hogy kész legyen a ház. Már ideköltözött Kecskemétről a 91 éves édesanyám is.
A falu egyik legszebb felújított háza (falai melegsárga színűek, teteje piros cserép) egy svájci nyugdíjas házaspáré. Ők pár éve, Bázelt odahagyva kötöttek ki itt, az isten háta mögött. A 61 éves Heidi asszony azóta kedvelt természetgyógyásza lett a falunak. Megtanult magyarul, előadásokat tart, saját termesztésű gyógyfüveivel kúrálja a helybelieket. Beat, a férje frissen préselt gyümölcslével kínál minket. Felesége mosolyogva, halkan csak annyit mond: - Nagyon-nagyon jó itt nekünk. A gyerekeink is rendszeresen jönnek. Egy svájci barátunknak jövőre újítjuk fel a mellettünk lévő házat, ide szeretne költözni ő is.
Azért úgy látom, jegyzem meg a körséta végén, "pecsétes program" nélkül is beindultak itt a dolgok. Mire a polgármester reménykedve felsóhajt.
- Igazi élet csak akkor lesz itt, ha lakják is a házakat.