Húsz önként jelentkezőt kérek!

A váróhelyiség zsúfolt, vagy harmincan vártak a sorukra. Az ajtó előtt pufajkások, a bejáratnál, az épület körül szintén. Az utcán teherautó, azon jöttek érte. Később tudta meg az orvos, hogy egy másik teherautóval a karhatalom a lakásához is kivonult.
A város laktanyájába hajtottak. Az őrséget szovjet katonák látták el, a pufajkások nekik adták át. Zárkába lökték, a betonon szalma, furcsán összeragadva. Amikor a kezébe vett egy csomót, akkor látta, hogy a ragasztóanyaga vér, attól állt össze.
Így tartóztatták le Kertész Dezső orvost Hódmezővásárhelyen 1957. január 4-én.
Elszántan várt a kihallgatására, hiszen semmi olyat nem követett el, ami törvénytelen lett volna. Katonaorvos volt, már az egyetemen annak készült, szüleinek legalább nem kellett állnia a taníttatása költségeit. Az igaz, hogy mindig izgága volt, járt a szája - na de azért?!
Vagy, mert a forradalom kitörésekor tárgyalt a laktanyaparancsnokkal? Hiszen társai bízták meg vele!
Talán mert félreállították a politikai tisztet, az elhárító tevékenységét pedig felfüggesztették? Hát aztán? Nem történt semmi bajuk!
Mert 31-én megalakították a katonatanácsot? A minisztérium utasítására tették. Hogy ő lett az elnöke? Megválasztották.
{p}
Az a baj, hogy fegyvereket osztottak az embereknek, amikor látták, hogy özönlenek be a szovjet tankok az országba? Igaz, de azok nem lőttek vele.
A hadműveleti tervek készítése miatt orrolhattak meg rá? Katonának kötelessége, ha veszélyt érez.
Nem kellett volna november 4-én körkörös védelemre berendezkedniük? Lehet, de hiszen az ellenség közeledett. Meg hát micsoda hírek szállingóztak akkoriban! Szovjet alakulatok álltak át, különben is ellátási nehézségeik vannak, meg hogy a Nyugat úgysem hagyja, be fog avatkozni.
Netán azért haragszanak rá, mert javasolta, nyilvánítsák Szegedet nyílt várossá, s vonuljanak oda a környék alakulatai, miután Orosházán a hadosztályparancsnoktól a fegyverek összeszedését és leadását kapták parancsba? Mindegy az már, a többi alakulat katonatanácsának vezetői úgysem hallgattak rá. Légierővel, T-70-es tankokkal, 156 milliméteres ágyúkkal szemben mit akartak volna... Be kellett látnia, igazuk volt az ellenzőknek.
Ott is hagyta már másnap, november 5-én a laktanyát. Mert ő többet csatlós hadsereg katonája nem lesz. Még szerencse, hogy akkoriban üresedett meg a városban egy orvosi állás, megpályázta azt.
Nem telt el két hónap, amikor kivágódott a rendelő ajtaja...
Éjjel kettőkor érkezett az ügyész Bajáról, hogy kihallgassa:
- Igaz, hogy hadtestet akart szervezni a Tiszántúlon?
- Dehogy akartam.
- Talán nem maga volt az, aki november 4-én az asztalra állva szónokolt, úgy buzdított harcra a Vörös Hadsereg ellen?
Aha, tehát ez itt a baj? Hiszen nem komolyan gondolta ő azt. Amikor visszaérkezett Orosházáról, az ebédlőben éppen állománygyűlést tartottak. A hangulat már akkor kellemetlen volt, ám amikor felállt egy asztalra, s beszámolt a tárgyalások eredményéről, valaki elkiáltotta magát:
- Árulás!
Még hogy ő áruló? Hogy lepaktált volna az oroszokkal? Meg kell védenie a becsületét.
- Rendben! Ha akad húsz önként jelentkező, akkor az élükre állok, s indulunk az oroszok ellen.
Az ebédlőben menten alábbhagyott a kiabálás.
- Nos? Senki sem jelentkezik?
A katonák lehajtották a fejüket, volt, aki a szemét törölgette. Senki sem akart öngyilkos lenni.
- No, csak azért!
Másnap hagyta el a laktanyát. S most ezt olvassák a fejére? Hiszen éppen azért kért önként jelentkezőket, hogy mindenki belássa a harcok értelmetlenségét.
- Amit tett, az kimeríti a nép hatalmának megdöntésére irányuló fegyveres felkelés vezetésének a vádját - nézett rá az ügyész. - Tudja, ugye, hogy ennek mi a büntetése?
Tudta, Kertész Dezső, hogyne tudta volna.
Akasztófa.
{p}
De hát őt nem ítélhetik halálra, nem szervezkedett ő a nép ellen, dehogy!
Hódmezővásárhelyről Békéscsabára hurcolták, onnan fél év múlva Pestre, a Fő utcába. De mennyi mindent megért ő már addig, mennyi szörnyűséget! A dévaványai Farkas Mihály főhadnagy kivégzését például. Amikor elutasították a kegyelmi kérvényét, éjjel kettőkor meglátogathatták a szülei.
- Drága kisfiam! - borult rá zokogva az anyja.
- Dehogy vagyok drága - így a főhadnagy. - Hogy lenne drága az, aki ilyen szomorúságot okoz a szüleinek.
Amikor jöttek érte, felsöpörte maga után a zárkát.
És amíg él, nem felejti el a tizenkilenc éves Mányi Erzsi sikoltozását sem, amikor vitték a bitófa alá.
A Fő utcába szállították tehát, ám a kihallgatásai csak nem akartak elkezdődni. Hát ha nem - akkor ő meg nem eszik! Öt nap után elkezdték a kihallgatását. Persze nem azért, mert nem evett, hangsúlyozták. A néphatalommal nem lehet packázni.
A szervezkedés vezetése helyett végül csak a részvétellel vádolták. Hét évet kapott.
Más a bitófa árnyékában örült volna az ítéletnek, ám Kertész Dezső másképp gondolta. Hiszen ő nem követett el semmit. Perújrafelvételt kért. A védője nem győzte lebeszélni róla. Hiszen fordulhat ez rosszabbra is, nemegyszer megtörtént, hogy másodfokon ítéltek valakit halálra. Nem, ő kéri az új tárgyalást! Hát legyen, gondolta az ügyvéd, akkor más eszközt kell bevetnie.
A tárgyalás előtt kijelentette, nem vállalja az ügyet, így az ítélet jogerőre emelkedett.
Vácra szállították, a rabkórház orvosa lett. Ha meghúzza magát, s jól viselkedik, aranyélete lehetett volna.
De akkor az nem ő lett volna, Kertész Dezső.
Mert mit tehetett, amikor éhségsztrájkoló rabtársát kellett volna megetetnie? Csak egyet: megtagadja a parancsot. Kirúgták a kórházból.
Vagy amikor a Mosonyi utcában levelet kapott az egyik váci rabtársától? Persze hogy válaszolt rá. Elkapták, kirúgták innen is, mehetett vissza Vácra cementművet építeni.
Vagy amikor az 1960-as amnesztia után éhségsztrájkolni kezdtek azok, akikre nem vonatkozott a kegyelem, s ezért vizes pincébe dugták őket? Természetesen melléjük állt. Büntetésből a rettegett Márianosztrára hurcolták.
S amikor az összes rab rugdalta az ajtót, kifejezve együttérzését két, önmagát elbarikádozó rabtársukkal? Igen, ő volt az, aki elindította az akciót.
- Na most megtanulod, hogy Márianosztra az nem Vác - vették elő a gumibotjukat a fegyőrök a kihallgatása után. Ez volt az egyetlen alkalom a fogva tartása során, amikor ütlegelték. De ekkor annál alaposabban.
Két évvel később, 1962 derekán engedték szabadon. Nyolc évig Apátfalván gyógyította a betegeket, majd nyugdíjba vonulásáig Földeákon.
Ma már bölcs derűvel gondol viszsza az életére pesti otthonából. Nem bánja azt sem, hogy részt vett a forradalomban. Ha nem teszi, a börtönt elkerüli ugyan, de megtagadja önmagát. S az igazi büntetés ez lett volna számára.