Múltról és ködökről

Majdnem elfelejtettem: az '56-os őszi "eseménysorozatot" ünnepeljük éppen. (Mi is volt az pontosan? Népfelkelés? Forradalom? Ellenforradalom? Szabadságharc? Vagy netán mindegyik?) A jeles férfiak többsége, csakúgy, mint én, még nem élt akkor. Ismereteik családi legendákra, történelemkönyvekre, a múltat mindig megszépítő visszaemlékezésekre épülnek. Ami persze nem baj, hiszen egyikünk sem látta valóban Jézust a keresztfán, de attól hitünk még lehet szilárd.
Ismert bon mot, s a történészek elég gyakran mondogatják: valódi történelmet nem lehet addig írni, amíg élnek az emlékezők, az események szereplői. Mégpedig azért nem, mert az egyéni sors, az, hogy éppen melyik utcában sétáltál az adott pillanatban, az lesz a meghatározó számodra, hiszen nem láthattad, hogy mi történt akkor a másik utcában...
Az öltönyös férfiak azonban nem a lassan a múlt ködébe vesző hősökről beszélnek nekünk, igazából egymással veszekednek ők. Mintha a család a karácsonyi gyertyagyújtáskor azon kapna hajba, hogy vannak-e egyáltalán angyalok, s ha igen, milyen széles a szárnyuk, s kinek van joga hozzájuk fohászkodni. Szánalmas és megalázó az egész.
Voltaire szerint egy nemzetet - az anyanyelven, a gazdasági érdekeken és a kijelölt határokon túl - a bánatot és örömöt egybeolvasztó közös múlt tisztelete tart egyben. Ezt az alapvetést az úgynevezett politika mifelénk egyáltalán nem veszi figyelembe. A mindenkori hatalom összes jeles dátumunkat megpróbálta saját képére formálni: augusztus huszadikából például (pontosabban a hónap utolsó dekádjának első napjából), vagyis a néprajzkutatók szerint nomád elődeink egyszerű termékenységi szertartásából így lett előbb Szent István-nap, majd "alkotmányünnep", hogy aztán ismét első királyunk nevével jelezzék a nyárutó piros betűs naptári bejegyzését. Hasonló módon lett József Attila az éppen aktuális megítélés szerint proletár költő, mélyen vallásos alkotózseni, vagy - amikor éppen nem volt érdemes más fogalmat keresni - súlyosan neurotikus beteg. Könnyű volt vele így elbánni, hiszen "kivált, elvegyült", bonyolult életével bármit kezdhetett az éppen aktuális hatalom.
Márpedig a költőzseni éppúgy ezer bajjal, örömmel megélt múltunk része, mint a '48-as forradalom, 1956 vagy a tizenöt éve lezajlott rendszerváltás. Illetlenség a nemzetet összeforrasztó ilyen emléktömeget mai napi választási harcok terepévé tenni. Igenis: bunkóság állami ünnepen fütyülővel meg táblákkal megrontani az amúgy sem igazán acélos emlékező hangulatot, ahogy kútmérgezésről sem illendő beszélni hasonló alkalmakkor. Egy felemelt fejű nemzettől mindez idegen.
Most egyszerű lenne azt írni, hogy zavarjuk el gyorsan az összes, a mai történelmi zavarosban halászó kisstílű politikust, de akkor azt is el kellene felejtenünk, hogy posztjaikra szavazatainkkal mi küldtük őket. Kit ellenzékbe, kit kormányoldalra. Én inkább kívánnék most nekik valamit. Egyszer - csak egyszer! - éljék meg azt, hogy valamilyen fontos családi ünnepükbe sáros csizmás otrombasággal rondítson bele valaki.
Talán máshogy viselkednének utána.