Tessék szépen viselkedni!

Görög Ibolyát a Miniszterelnöki Hivatalból tizenkét év munka után bocsátották el egyik napról a másikra. Hét miniszterelnököt szolgált ki. Nem esett kétségbe. Sok régi ismerős igyekezett neki segíteni, de ő inkább könyvet írt élményeiről, ankétokat tartott és tanácsadóként ügyködött.  A protokollszakértő ma már ország- és világszerte tartja előadásait egyetemistáknak, hivataloknak, cégeknek és vállalkozóknak. Szakmai múltjának tapasztalatait három felettébb élvezetes és olvasmányos könyv hordozza. Élvezi a népszerűséget, bár attól még, hogy ért a viselkedéskultúrához, szavaival élve, nem jár cukorfogóval pisilni.
- Akik tudják, hogy protokollal foglalkozik, nem érzik magukat kínosan az ön társaságában?
- Dehogyisnem! Főleg akikkel először találkozom. Ha új vendég érkezik a baráti körünkbe, és észreveszem rajta a feszültséget, akkor gyorsan leeszem magam, hogy lássa, én is ember vagyok. Attól, hogy értek a viselkedéskultúrához, még nem járok, hogy úgy mondjam, "cukorfogóval pisilni". Az élet nem erről szól, csak ismerni kell a szabályokat, és tudni kell őket használni olyan helyzetekben, ahol arra szükség van.
- Például?
- Aki állásinterjúra vagy üzleti tárgyalásra megy, az a "tanult ember" énjét vigye, ne pedig a dögöset. Itt már van jelentősége az öltözködésnek, a viselkedésnek, annak, hogyan lép és mutatkozik be, hol foglal helyet, és annak is, mi sugárzik a külsejéről. Az Oki meg a Majka típusú új sztárokról eszébe jut bárkinek is, hogy vajon hány nyelvvizsgájuk lehet? És persze a hétköznapi életben is vannak viselkedési szabályok. Például a nőt előre kell engedni, kivéve, ha nyilvános helyre lépnek be, telefonbeszélgetésben a hívó félnek be kell mutatkozni. Ezek inkább eszközök, amelyek az együttélés gördülékenységét segítik. Nagy részüket nem is tanultuk, egyszerűen hozzuk magunkkal.
- Már akinek van mit... Viselkedéskultúra tekintetében hogy állunk Európához viszonyítva?
- Nincs nagy baj, nem rívunk ki nagyon. Magyarország soha nem volt szociálisan alulkulturált, itt mindig volt egyfajta polgári viselkedési sikk, ami nem is veszett el. A baj ott van, hogy hozzánk, Nyugat-Európával szemben, nagyon hirtelen tört be az amerikai hatás. Ez a "ki, ha én nem" és "győzni akarok" mentalitás sokkal többet rontott a viselkedéskultúránkon, mint az a bizonyos ötven év. A kommunista rendszerben ugyanis nem volt szabad rosszul viselkedni, nagy penitenciákat vont maga után, ha valaki nem köszönt előre a főnökének, és följelentették, ha piszkos volt az ablaka.
- Ön már az anyatejjel szívta magába a protokollt?
- A szüleim korántsem voltak nagypolgárok, de gyerekkoromtól belém neveltek bizonyos dolgokat. A tartásom például soha nem lehetett görbe, és mindig elvárták a pontosságot. Ráadásul elég konzervatív szellemiségű gimnáziumba, egy hajdan volt apácazárdába jártam, ott is sok minden belém ivódott.
- El is határozta, hogy protokollszakértő lesz?
- Nem, mivel fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Színésznő akartam lenni, mert soha nem volt lámpalázam, már óvódás koromban elsőnek álltam ki szavalni. Aztán anyukám azt mondta: "Vastag a lábad, kislányom, nem lehetsz színésznő." Később, kamaszkoromban nagykövetfeleség szerettem volna lenni, rendezvényekre, fogadásokra járni, szervezni, de ez sem jött be. Legalábbis nem ilyen formában. Merthogy a protokollos munkával mindezt egyszerre megkaptam. És mégiscsak egy kicsit színésznő lettem: rá tudom vezetni az embereket az előadásaimmal, hogy miért kell jól telefonálni, le tudom játszani, miért nem viselkednek megfelelően, anélkül, hogy megsértődnének. Ezt nagyon élvezem.
{p}
- Látszik is, hogy jól érzi magát a bőrében. A könyvét olvasva az volt az érzésem, végre egy kiegyensúlyozott nő!
- Szerintem az emberek zöme jól érzi magát, csak nem merik mondani. Nálunk az az elegáns, hogy "jaj-jaj"! Pedig a homokóra közepén soha nem szorul be a homok, az élet telik, és a legrosszabb helyzet is tíz perc múlva múlt idő. Nem szabad belefeledkezni, visszaidézgetni, a problémákat meg kell oldani és továbblépni. De ülni benne?! Azt nem! Az előadásaimban is rengeteget beszélek arról, hogy az életet élni kell, nem pedig mellette állni és nézni.
- Önnek mindig sikerül ezt megvalósítania?
- Zömmel igen. De ha nem, azt sem vallanám be. Ha annak idején a kormányhivatali munkám kapcsán gikszerről kérdeztek, mindig azt mondtam: "Gikszer? Az, kérem szépen, nem volt!" Az ember nem veri nagydobra a negatív élményeit. A lényeg, hogy megoldom, a lehető legjobban. Mindenki életében vannak olyan helyzetek, amelyeken jól el lehetne keseredni, az enyémben is. Csak hát minek? Persze amikor este az ember leoltja a lámpát, nem feltétlenül a legvidámabb gondolatok járnak a fejében, de ezt fölösleges másoknak átadni. Másnap inkább mosolygok egy nagyot a lépcsőházban: "Jó reggelt, Margitka! Mi újság?", mondom egy lakónak, és neki ettől már jó napja lesz. Hát nem megéri?
- Azon is ilyen könnyen át tudott lépni, mikor a Miniszterelnöki Hivatalból tizenkét év munka, hét miniszterelnökkel való jó együttműködés után, 1999-ben egyik napról a másikra elbocsátották? Nagy sajtóvisszhangja volt...
- Az első héten hetvennégyen hívtak fel, hogy segítsenek, mert egyszer állítólag én is készítettem nekik elnökségi ültetési rendet vagy hasonlót. Így az ember nem tud depresszióba esni. Megrendelték az első könyvemet, kérdezte a kiadó, van-e szinopszisom. "Hogy mim? Orvosnál még nem voltam", gondoltam. Amikor rájöttem, hogy összefoglalót kérnek a leendő könyvemről, akkor nekiálltam a munkának. Előadásokra hívtak, tanácsadásra kértek fel, hamar kiderült, hogy nagyon-nagyon szeretem ezt művelni. Csak azt volt nehéz kezdetben megszokni, hogy nincs havi fix.
- Ma rengeteg a munkája. Mintha az etikett és protokoll tudománya iránti érdeklődés is a reneszánszát élné.
- Mert érzik az emberek, hogy egyre inkább a zsebükre megy a játék. Nem érti egy harmincéves, kétdiplomás vezető, miért nem veszik komolyan, vagy egy biztosítási ügynök, hogy neki miért nem sikerül üzletet kötnie. Ezek a jártasságok tanulhatók, én pedig szívesen hintem az igét.
- Ezek szerint nemcsak azzal járt jól, hogy lemondott a klasszikus színészi pályáról, hanem az elbocsátásával is. Hisz egyfajta sorsszerűségben?
- Nem, én elsősorban magamban hiszek. Abban, hogy az ember a belső igényeinek megfelelően cselekedjen. Ez hosszú távon mindig beválik. Felelősséggel tartozunk saját magunkért. Az az ember, aki halálosan fáradtan hazamegy, levetkőzik, majd az ágyban eszébe jut, hogy elfelejtett fogat mosni, de inkább nem kel fel, hogy megtegye, semmire sem fogja vinni az életben.