Amerikások és amerikanizálódók

Ketten várnak a Szent Margit-templom melletti fa árnyékában. Két öregember.
- Kropog Sándor - nyújtja a kezét egyikük. Kiejtése idegenszerű.
- Louis Bartus - nyújtja a kezét a másik. Kiejtése magyarosan cseng.
Kropog Sándor (vagy nevezzük inkább Alex Kropognak, ahogy később magát is hívta) beszél magyarul.
Louis Bartos már nem.
- Nézzük talán meg először a templomot - javasolja Alex.
Az épületet az 1910-es években emelték az akkori magyar telepesek. Az alapítók éppen a millennium évében, 1896-ban érkeztek, innen is a település neve. Amerika északi részéből jöttek, hogy a nehéz bányamunkát mezőgazdaságival váltsák fel. "Ötszáz tallér tiszta hozomány egy aker szamócából jó évben a magyar gyarmaton Louisianában", volt olvasható akkortájt a clevelandi Szabadság újságban.
S a magyar telepesek jöttek, irtották a fenyőerdőt, ültették helyébe a szamócát. A tízes években már több mint hatvan család lakott itt, a harmincasban pedig kétszáz is, összesen ezerötszázan.
Ekkor azonban a fűrészüzemet bezárták, a vasút is elkerülte Árpádhont, a magyarok kezdtek szétszéledni.
Nézem a templomot, keresem benne, ami magyar telepesekre utalna, ám a könyvek, a feliratok mind angol nyelvűek.
- Ne csodálkozzon, itt mindig is angolul misézett a pap.
- Nem volt igény a magyar szóra?
- Igény lett volna, de nem kaptak magyar papot. A mostani is nyolcvanéves. Amikor nyugdíjba megy, valószínűleg be is zárjuk az épületet. Megmondta a Baton Rouge-i püspök, hogy senkit sem tud küldeni a helyébe.
A kijáratnál szobrok. Egy női alak talán Szent Margitot ábrázolja.
- Azt, csak éppen a skóciait - válaszolja Alex. - Valami miatt nem az Árpád-házira szentelték. Hanem ez a másik, ez alighanem Szent Erzsébet lesz - mutat a szemközti szoborra.
Valóban: rózsák hullnak az öléből.
Továbblépünk, az út mentén hatalmas épület, fából.
- Valamikor az iskolánk volt - magyarázza Alex. - Olyasféle vasárnapi iskola, 1929-ben húzták ide ökrökkel a szomszéd városkából. Louis apja még tanított benne.
A férfi bólogat, láthatóan érti a beszédünket.
- Tanító volt?
- Nem, lelkész. Ő volt a református lelkész.
Alex Bartus családja Tiszadobról érkezett, szülei a részes bérlőségüket cserélték Amerikára. Az apa volt a település szellemi vezetője. De magyarra csak vasárnaponként taníthatta a gyerekeket, hétköznaponként angol volt az oktatás nyelve.
- A hetvenes években jómagam is igyekeztem megszervezni a magyar oktatást - meséli Alex - magyarországi tanárokkal, magyar tankönyvekkel. Aztán elhalt az otthoni támogatás, be kellett zárni az iskolát.
Az épület ma az összedőlés határán, de hamarosan felújítják, s múzeumot nyitnak benne. A református templom zárva, ám ahogy az ablakon benézünk, látom, a szószék mellett magyar zászló. A temetőben magyar feliratok is, a szélén oszlopok, rajtuk nevek, aszerint, akiről a sort elnevezték.
- She was the midwife - mutat az első oszlopra Louis, rajta a felirat: Bika neni.
Árpádhon bábaasszonya.
A férfi megélénkül, anyjáról mesél, aki Aradról érkezett. Jómódú családból, csakhogy az időjárás elvitte a termést, elment a vagyonka; s a nagyapja hamarosan már egy pennsylvaniai szénbányából küldte haza a hajójegyre valót a családjának. A tiszadobi nagyapja ugyanezt tette, csak éppen Ohióban. Később mindkét család Árpádhonban kötött ki, itt ismerkedtek meg a szülei. Mutatja is a sírjukat, anyjáén a felirat: "Goldie." Aranka.
Pizzázóba térünk be, meglepetésemre tele magyar zászlóval, térképpel Nagy-Magyarországról. Tulajdonosának a dédnagyapját Mocsáry Ádámnak hívták.
- Magyar cukrászdát szerettünk volna nyitni - meséli az asszony, persze angolul -, csak nem volt elég nagy a kereslet. Pizzával segítettünk magunkon. De áruljuk Louis termékeit is - mosolyog a férfira.
Louis kolbászüzemet tart fenn, s kívánságra készít hurkát, sőt bejglit és kalácsot is. Ha megnéztük a református temetőt, meg kell néznünk a katolikust is. A földet Alex nagyapja ajándékozta a közösségnek.
{p}
A sírköveken vegyes a felirat, nemcsak a nevek, a helyesírás is. Királyból néhol King lett, Kovácsból Smith, jelezve, miként érezte a család egyre amerikaiabbnak magát. "It nyukzik edes apa", böngészem az egyik sírkövön.
- Ma már csak a legidősebbek beszélnek magyarul - lép mellém Alex. - A fiatalok szétszéledtek, jöttek helyettük újak, akik csak angolul tudnak.
- S a szamócázás?
- A múlté már az is. Pedig de sokat görnyedtünk a sorok között! A családom tizenkilenc acre földet művelt, vagyis körülbelül nyolc hektárt. Tízen voltunk testvérek, egy évben százezer palántát is neveltünk. De már én sem folytattam, inkább egyetemre iratkoztam be, könyvtár szakra.
Idős férfi térdel a sírnál, kezében ecset, a követ ezüstözi. Hallgatja magyar szavunkat, széles mosollyal üdvözöl bennünket.
- Hát, te, Lajos, nem szólsz? - néz a férfira. - Mert nem tudsz, ugye?
Lajos csak mosolyog, mint akiben benne szorult a válasz.
- Ha most itt volna apád, mondaná is, beszélj magyarul, mert különben kapsz egy nyaklevest.
A férfi felragyog, tiszta magyarsággal ismétli:
- Nyakleves.
Ez az első magyar szó, amit hallok tőle. A két öreg örömében megöleli egymást. Aztán Lajos az én karomat fogja meg, szemembe néz, gondolkodik egy pillanatig, aztán halkan, tagoltan mondja:
- Nyuszi, nyuszi, nyulacskám, ne félj tőlem, nincs puskám...

Kivándorlók
Az első nagy magyar kivándorlási hullám az 1848-49-es szabadságharc leverése nyomán érkezett az Egyesült Államokba. A Kossuth-emigránsok honvédekből, politikusokból, újságírókból, értelmiségiekből álltak, s körülbelül négyezren voltak. Nyolcszázan közülük részt vettek a polgárháborúban is. A kiegyezés után azonban sokuk hazatért.
Nemcsak hazafelé nyitott utat 1867 a szabadságharcosoknak, hanem a modernizáció következtében feleslegessé vált parasztságnak is Amerikába. Az első világháború kitöréséig körülbelül egymillió magyar költözött az Újvilágba. Többségük az északkeleti országrészből, a Nyugat-Dunántúlról és a Székelyföldről. Javarészt gyárakban és bányákban helyezkedtek el, gazdálkodásba kevesen fogtak, mivel Amerikát nem tekintették végleges hazájuknak. Öt-tíz éven belül vissza akartak költözni, hogy a keresetükből földet vásárolhassanak. Négyből hárman azonban sohasem tértek haza, sokukat az első világháború kitörése gátolta meg tervében.
A két háború után csak kevesen távoztak hazánkból Amerikába, mivel az USA 1924 óta nem fogad korlátlan számú bevándorlót. Akik mégis elmentek, azok zömmel a forradalmak résztvevői voltak, valamint politikai menekültek. Közülük a legjelesebb Bartók Béla.
A második világháborút követően csupán egy kisebb magyar hullám érkezett az Egyesült Államokba, az 1956-os forradalom leverését követően azonban több tízezren. Ők elsősorban azokban a városokban telepedtek meg, ahol már éltek magyarok, ám beilleszkedésük sokkal gyorsabb volt, mint az előző nemzedékeké. Gyermekeik, unokáik már nem vagy csak alig beszélnek magyarul.
Manapság szórványosan érkeznek Amerikába magyarok, többségük a könnyebb érvényesülés reményében.

Mennyien vannak?
Nehéz válaszolni a kérdésre, már csak azért is, mert előbb meg kellene határozni, hogy kit tekintünk magyarnak. A válasz persze kézenfekvő: természetesen azt, aki annak vallja magát. Nem biztos azonban, hogy a válaszadó ezt mindig tisztázza magában. Aki például magyar apától és angolszász ősökkel büszkélkedő amerikaitól született, az minek tekintse magát? Éppen ezért tették lehetővé a népszámlálás során a kérdezőbiztosok, hogy ne csak egy választ adhassanak a megkérdezettek. S kíváncsiak voltak arra is, hogy az illető otthon milyen nyelven beszél.
Eszerint az 1990-es egyesült államokbeli népszámlálás során valamivel több, mint másfél milliónyian vallották magyar származásúaknak (is) magukat. Közülük egymillióan elsősorban, félmilliónyian másodsorban. Egymás között azonban csak az egytizedük, körülbelül százötvenezren beszélnek magyarul. A többieknek, vagyis az amerikai magyarság kilenctizedének az érintkezési nyelve az angol.