Foszforeszkáló bűnbocsánat

Vékony sugárban csurgatja a sekrestyés a kehelybe a misebort. Óvatosan, nehogy kárba vesszen a mézsűrű aszú. Mire kikészíti az aranyszínű papi ruhát - az ünneplőt, hiszen búcsúra készülnek Bükkszentmártonban -, épp megkondul a harang. Sári néni göcsörtös botra támaszkodva lépdel fel a lépcsőn. Azon töpreng, milyen kár, hogy kétrét görnyesztette a kor. Nyolcvanöt évesen nemigen bírná a lába, hogy felkaptasson a dombtetőre, a régi templomhoz. Lánykorában bezzeg nem bánta, ha egy órát is tartott a séta, ringó szoknyában, összekapaszkodva a marokszedő lányokkal. A búcsú délutánján felültek a sürgőre, sikongatva persze, este meg bálba gyűltek valamelyik özvegy házába. Az öregasszonyt jó ideig már csak kivénhedt libája emlékeztette az egykori Márton-napokra. (Egykor úgy tartották, aki nem eszik libát Mártonkor, az egész évben szegény lesz.) A koros szárnyas hűségésen tűrte, hogy a gazdája minden évben többször megkopassza - a tollából lett az unokák stafírungja -, ám végül a szomszéd kutyája kapta el a gágogó nyakát. Azt mondják, az volt a falu utolsó libája.
- A búcsú katolikus teológiai fogalom - magyarázza a misére érkező arlói plébános, Kontra Gábor. - A bűnbocsánat után bizonyos ideig tartó büntetés eltörlését szolgálja, mégpedig annak a szentnek az érdeméből, akinek a napján tartják.
Szokásos, hogy jeles napokon vendég prédikál, a négyszázötven lelkes bükki községnek ugyanis emberemlékezet óta nincs saját papja: Bélapátfalva filiája. Templomot mégis építettek a hívek vagy tíz éve, amolyan modernet, járólaposat. A hajdaniból, a romos román kori építményből átmásoltatták ide az oltárképet: ezen Szent Márton épp hasítja ketté a palástját, s veti oda a koldusnak.
- Nem vásárol itt senki, minek fagyoskodjam hiába - bosszankodik a szilvásváradi asszonyka, aki azért ütötte fel sátrát, hátha sikerül eladnia néhány kínai gyártmányú tréningalsót vagy sapkát. A körmenet után hazafelé igyekvők azonban semmi hajlandóságot nem mutatnak, hogy épp most frissítsék fel a téli ruhatárukat.
Amikor megtudjuk, hogy az árusok hada azért maradt távol Szentmártontól, mert a közeli, népesebb, Balaton nevezetű faluban szintén most tartják a búcsút, mi is átruccanunk a szomszédba.
- A foszforeszkáló rózsafüzér a sláger - világosít fel a miskolci ápolónő, aki tizenöt éve csaknem minden vasárnap kegytárgyak árusításával egészíti ki a jövedelmét. Szívesebben ver sátrat a kegyhelyeken, több községben ugyanis figyelmeztették, hogy vigyázzon, mert az ilyen áru mellett éhen fog halni. A megözvegyült Kovács Györgynét mégsem viszi rá a lélek, hogy ő is az ázsiai zoknik piacán keresse a megélhetést. Kezdetben maga formált gipszből Máriákat, később azonban - a piac diktál - rátért a templomellátó "nagykerekben" beszerezhető cikkekre.
{p}
Aki emlékszik még a hajdani kacsingatós pénztárcákra, amelyen történetesen kacér hölgyek kellették magukat, azt a nosztalgia kellemes érzése tölti el a szentképek sátránál. Ha jobbról kukkantunk a fóliával bevont képre, akkor Szent Józsefet látjuk a kis Jézussal, ha meg balról, akkor az utolsó vacsoránál ülő apostolok ötlenek a szemünkbe. A verseny kíméletlen. Mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy két sátorral arrébb a konkurencia szezon végi leértékeléssel árulja a vallási kellékeket. A műanyag betlehemet és a hárfázó angyalkákat gonddal rakosgatták szét a lézerpisztolyok és a műszőrméből varrt horkolós macskák közt. A gyerekek zsebre tett kézzel mérik fel a kínálatot, markukban szorongatva a nagyitól kapott ezreseket. Akadt, aki kiszemelte magának Zorro álarcát, más inkább a sorozatlövők forgótárát utánzó gumicukrokra esküszik.
Az ostorosi mutatványos egykedvűen támasztja cége jelképét, az óriási kerti törpét. Panaszkodik erősen: ma valahogy senki sem akar horgászni vagy célba dobálni. Ki tudja, hová tart a világ? A minap például egy hibátlan limbóhintót - azaz jobbra-balra dülöngélő körhintát - vitetett el a MÉH-telepre a tulajdonosa, mert sehogy sem tudott túladni rajta.
- Igyekszünk haza, készülni kell a bálra - indokolja egy borostás férfi, miért nem időznek tovább a sokadalomban. Bár sok balatoni családban e jeles napon sem ül asztalhoz akkora vendégsereg, mint régen, amikor az ország minden csücskéből hazahívták a rokonokat, néhány házban azért összesereglik a népes família.
- Megtartjuk az ünnepet, legfeljebb kocsmába járunk, nem a templomba - világosítanak fel borostásék. Tegnap "bemelegítésül" hajnalig mulattak, de bírják szusszal, és áttáncolnak még egy éjszakát. Ha nem jön közbe semmi, megússzák bicskázás nélkül. Bár az is része a búcsúi "népszokásnak"...

Búcsúnap
A búcsút a templom védőszentjének napján - újabban az ahhoz legközelebb eső vasárnap - tartják. A bűnök bocsánatáért zarándokolnak a hívek a búcsújáró helyekre, ahol valamely szent ereklyéi vagy a tiszteletéhez kapcsolódó szobor található. A kultuszhelyek legtöbbje Mária tiszteletét tükrözi. Hajdan gyalogosan tették meg az utat - ennek hagyományát őrzi a körmenet -, manapság inkább az autóbuszos turizmus dívik.   A búcsújáráshoz számos, ma már feledésbe ment szokás fűződik. Császi Irén, a Dobó István Vármúzeum néprajzosa szerint Eger környékéről szőtt és hímzett "szentkutyi" tarisznyával a vállukon indultak el a zarándokok a kegyhelyek felé. Útközben a határbeli kereszteknél és Mária-képes fáknál megálltak pihenni és énekelni. Az első búcsús lányok mézeskalács olvasót és tölgyfalevélből meg csigahéjból fűzött koszorút aggattak magukra. Akadt, ahol a szentelt gyertyák mellett fogadalmi ajándékokat is - például viaszból formált állatokat - árusítottak. Ezeknek főleg állatvészek idején vették hasznukat: a figurát Szent Vendel, a jószágok védőszentje szobrához helyezték, s tőle reméltek segítséget.