Hortobágy - madárinfluenza nélkül

A madarak azonban erről mit sem tudnak. Jönnek ezrével, százezrével, vannak vidékek, ahol valósággal elsötétítik az eget. A legtöbben talán mégis a kiskunsági mocsarakban, a Kis-Balatonon, a Szeged környéki tavakon s a Hortobágyon vannak, annak is a vizes helyein. Ha egyszer nálunk is kitör a madárinfluenza, akkor az egészen biztosan ezeken a helyeken fog kitörni - jövendölik a pesszimista hozzáértők. A nagy többség ugyan kizárja ezt, de a vándormadarakat azért - főként a vízi madarakat - nálunk is fokozottabban szemmel tartják. Közép-Európa legnagyobb pusztáján, a Hortobágyon sincs ez másképp.
A nemzeti park szálkahalmi őrkerületének vezetőjével, Szilágyi Attilával zötykölődünk egy öreg terepjáróban, megyünk darvakat, ludakat, sirályokat lesni. Elvileg döglött hattyúval is találkozhatnánk, de a fiatal szakember csak legyint erre. Ne reménykedjünk, a hírversenyben úgysem mi fogunk győzni. Mert hattyú ugyan meg-megfordul a Hortobágyon - akárcsak a Balatonon, ahonnan a Horvátországban megtalált influenzás hattyú származott -, és pár döglött madarat is találtak már, de ezek egyike se hattyú volt, s különösen nem madárinfluenzás. Vadkacsák voltak szegények, és sörét végzett velük.
Az elepi halastavak valamelyikén sörétezték meg őket, ahová mi is tartunk. Tekergetni kezdjük a fejünket, hogy nem néznek-e bennünket is valamelyik rejtekhelyről kacsának, de Szilágyi Attila megnyugtat bennünket. Még nem találkozott olyan vadásszal, aki az ő dzsipjét vadnak nézte volna. Nagy majorság mellett visz el az utunk, mérges kutyák szaladnak elénk. Fékezünk, aztán meg is állunk, mert egy magas, szemüveges férfi int. Az oldalán körmölőkés, ám egyáltalán nem úgy néz ki, mint valami juhász. Pedig Mészáros Imre félig-meddig az. A juhai társaságában ő bérli a tanyát, de nincs embere, rászakadt minden munka. Volt egy alkalmazottja ugyan, de köszönés nélkül faképnél hagyta, és nem talál maga mellé másikat.
Hanem most nem ezért állította meg a dzsipet.
 - Te, Attila! Adnék nektek vagy tizenöt japán tyúkot. A mi hűtőnk már tömve van.
A japán tyúkok a magyarokkal együtt, itt nőttek fel, a tanyán, de jön a tél, fölösleges tovább tartani őket. E bolond-különös időkben viszont nem álljuk meg egy kaján megjegyzés nélkül.
- S hány volt köztük az influenzás?
Mészáros Imre gondolkodás nélkül vág vissza.
- Hát, ha csak egy is az volt köztük, akkor mostantól maguknak is lőttek. Mert a kór kézfogással is terjed.
Ez persze nem igaz, de a búcsúzáskor azért valami oknál fogva elfelejtünk lekezelni a gazdával. Szégyenkezünk is egy sort emiatt, de hamarosan elfelejtjük az affért. Ahogy távolodunk az országúttól, mind több a madár. Az égen veszettül rikácsoló sirályok, az árok menti fákon szürke meg vetési varjak, szürke gémek, és... és kócsag kócsag hátán. Ráadásul a nagy testű, hófehér nemes kócsag, mely a két világháború közt hajszál híján kipusztult. Most viszont már van belőle nálunk vagy háromezer pár, fele itt költ a Hortobágyon. És nemcsak költ, de sok át is telel a halastavak környékén.
{p}
Itt, Elepen is azért vannak olyan sokan. Az őszi lehalászás miatt az itteni tavak jó részét is lecsapolták, de a mélyedésekben, a leeresztőcsatornákban tömérdek apró hal marad vissza. Erre vadászik a sok vízi madár. És a kiürült tómeder sok más madarat is eltart. Az iszapban, a pocsolyákban milliárdnyi, a mi szemünknek láthatatlan apró féreg nyüzsög, a parton pedig mindenféle magvak, hajtások várják a vándorlás közben megéhezett madarakat. Így aztán e hetekben akárhová néz az ember, mindenütt pólingok, récék, vadludak, sárszalonkák s a jó ég tudja, miféle madarak turkálnak, röpködnek, kiáltoznak a tavak mentén.
- Meddig tart ez a jó világ? - kérdezem Szilágyi Attilát, aki megállította már az autót, s egy speciális távcsövet igyekszik felállítani a nádasok mentén.
- Míg be nem köszöntenek a nagy hidegek - feleli. - De ha gyengébb a tél, s nem fagynak be az erek, a tócsák, akkor sok madarunk itthon is marad. A gémek, a kócsagok látványa ma már télen sem szokatlan, bár ilyenkor kétségkívül sokkal jobban érzik magukat.
A párás, opálos őszi fényben szabad szemmel nem sokat látni. A sok madárnak inkább csak a hangját hallani. A nagy teljesítményű gukker azonban csodákra képes. A tőlünk fél kilométerre úszkáló, kapirgáló madarak is tisztán kivehetők, s hamarjában csak a récékből összeszámlálunk vagy hatfélét. A sirályok mellett belőlük van a legtöbb, rengeteg a vadliba is. Ám egyet sem látni közülük. - Már késnek... Mindjárt fél tizenegy - pillant az órájára ekkor Szilágyi Attila. - De néhány percen belül itt lesznek.
A vadludak pontos menetrendet követnek. Hajnalban kihúznak a legelőkre, s ilyenkor jönnek vissza a tavakhoz pihenni. Itt biztonságban vannak. Pedig nagyon sokan fenik rájuk a fogukat, hiszen a nagy lilik igazi csemege. Meg is kérdezem a vendéglátómat, hogy vajon ő evett-e már vadlibát.
Nem aratunk vele valami nagy sikert: úgy néz ránk, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy gyújtotta-e már fel valamelyik barátjának a házát. Szerencsére nem kell sokáig pironkodnom. Szárnysuhogás meg gágogás tölti be a tájat, ezernyi libától sötétedik el az ég. Lassan megcsendesedik a csapat, de távolról folyton valami panaszos krúgatás hallatszik. Darvak, belőlük van talán most a legtöbb a pusztán. Hetente számlálják őket, nyolcvanezerre teszik a számukat.
- Ez semmi, a vonulás teljes időszakában több százezren is megfordulnak a pusztán - mondja Tornyai István, a hortobágyi halgazdaság itteni egységének vezetője. Az őszi lehalászás vége felé tartunk, a hortobágyi halászok az elmúlt hetekben tán egymilliónál is több madarat láttak.
Csak megerősítik Szilágyi Attila szavait. Semmi szokatlant nem tapasztaltak az őszön.