A szombat az Örökkévaló ajándéka

- Nem volna egyszerűbb a lakásból kinyitni a kaput? - kérdezem.
- Dehogyisnem. Csak szombaton nem szabad használnunk a kapucsengőt. Az ugyanis munka.
- S lejönniük szabad? Az nem munka?
- Szabad. Az nem munka.
Az ünnepi asztalnál népes sereglet foglal helyet. Nemcsak a rabbi, a felesége és hat gyermekük, hanem több vendég a hitközségből, sőt tanítványai, Amerikából is. Maga Oberlander rabbi is onnan érkezett, még 1989-ben. A nyelvvel nem volt gondja, hiszen szülei a háborút követően Pestről vándoroltak ki.
- Lubavicsi haszidok voltak, s látták, hogy itthon nem lesz lehetőségük vallásuk gyakorlására - mesélte még előző találkozásunkkor.
Lubavicsi haszidok? Idegen a fülemnek a szókapcsolat, de a rabbi készségesen magyarázza. Megértéséhez mindenekelőtt egy csöppnyi vallástörténet. A judaizmus Magyarországon három ágra szakadt, a vallását gyakorló zsidóság nagyobbik része neológ, a kisebbség ortodox. A neológok, az ortodoxokkal ellentétben, a parancsolatok kötelékeinek enyhítését akarták. Amikor ellentétük a XIX. század végén szakadáshoz vezetett, többen szerették volna megőrizni az egységet, s megalapították a status quo ante hitközséget.
Ők alkotják a harmadik ágat.
Az ortodoxok vallásgyakorlása a háború után lassacskán lehetetlenné vált - harminc családnál ma sem él több belőlük az országban -, a status quo ante csoport pedig megszűnt. Ez a hitközség alakult újjá a lubavicsiak közreműködésével.
- A haszid szó kegyest, jámbort jelent, mozgalmuk a XVII. században alakult a mai Lengyelország területén - vezet a rabbi tovább a judaizmus alapjaiban.
- S a lubavicsi?
- Lubavics egy fehérorosz falu neve, ott alakult ki a haszidizmusnak ez az ága jó kétszáz évvel ezelőtt. Abban különbözik a legtöbb haszid csoporttól - előzi meg a kérdésemet -, hogy mi a törvényt nemcsak kötelességként, hanem örömként éljük meg.
Az asztalnál állandó a nyüzsgés, ami egy sokgyermekes családban természetes. A törvénytartó zsidók nem élnek a fogamzásgátlás lehetőségével, ezt már tudom Oberlander rabbitól, a gyermekeket Isten ajándékának tartják.
- Testvér nélkül felnőni büntetés a gyermek számára, a két gyerek kötelező, hiszen az Örökkévaló is kettőt teremtett, utána pedig rábízzuk, hányat ad még... - mesélte.
S mint mindennek, a házastársak intim együttlétének is megvannak a maga szabályai a zsidóság körében. A nők menstruációs időszakában a házasélet tilos, akárcsak az utána következő hét napban. Amikor ez letelik, az asszonyok a mikvébe, a rituális fürdőbe mennek, ahol teljesen megmerítkeznek a vízben. Ezen az éjjelen kötelező a házasélet a párok között.
- Kötelező? - kérdezek vissza, jól értettem-e.
- Ne értse félre, nem kényszerről van szó, sokkal inkább örömről, amit a tizenkét nap letelte után már alig várnak. Mint az ifjú házasok a nászéjszakát...
S még egy nap, amikor biztos, hogy a vallásos zsidó párok házaséletet élnek, beszél a rabbi az életnek erről a területéről is mindenféle prűdség nélkül. Sábbátkor, vagyis péntek éjszakáján.
{p}
Az ebédnél az asztalfőn természetesen a rabbi ül, előtte lepel, a lepel alatt pedig az ünnepi kalács.
Kóser ez is, magától értetődően, mint minden étel az asztalnál.
- Az alapanyag és az elkészítési mód által válik egy étel kóserré - magyarázza később a családfő. - Az állatokat a legkisebb fájdalommal vágják, s a vérüket teljesen kicsorgatják.
Most azonban héberül imádkozik, a szöveget néha mondják utána a többiek is, hol mormolva, hol szinte kiabálva, a vége felé pedig megsimítják az arcukat. A kalácsszeleteléskor a rabbi mozdulatai gyorsak, szinte kapkodóak, talán az egyiptomi menekülésre emlékeznek vele. Az első szeletbe beleharap, leteszi maga elé, majd vágja a többit is, s adja tovább.
Mellettem fiatal fiú ül, Áser. Ismerősként üdvözöljük egymást, előző nap, az istentiszteletet követő sábeszen, vagyis péntek esti vacsorán már találkoztunk. A sábeszt a zsidók családi körben tartják, ám a fiatalok szívesen töltik együtt.
Ásernak az édesanyja zsidó, s bár nem vallásos, az ellen nem volt kifogása, hogy a gyermeke ilyen közösségbe járjon. A fiú most másodéves az Oberlander Báruch által vezetett ortodox rabbiképzőben.
Derekán öv, az övről rojtok lógnak le, a rojtokon csomók.
- A csomók és a szálak héber neveinek számértéke összesen hatszáztizenhárom - magyarázza Áser készségesen. - A törvényre emlékeztetnek. Ennyi szerepel a Tórában.
- De én nyolcvannál több betartását nem kérem - veti közbe a rabbi.
A többi ugyanis már a jeruzsálemi templomhoz kötődik, azt pedig lerombolták...A szombati munkavégzési tilalmakat is, összesen harminckilencet, a sivatagi templom építésére vezeti vissza a zsidóság, azt nem teszik szombaton, amit akkor sem volt szabad.
A fogások az ebédnél évszázadok óta változatlanok. A halpástétomhoz párolt zöldség vehető, majd sólet következik.
- A sólet azért terjedt el a zsidók között - magyarázza Bátseva, a rabbi felesége -, mert a bab előző nap elkészíthető, s a kemencében meleg marad.
Merthogy természetesen szombaton az asszonyok nem főznek, sőt az ételeket sem melegítik. Nem, mivel ahhoz tüzet kellett gyújtani, az pedig szintén a tilalmak közé tartozik.
A tűzgyújtástól pedig csak egy lépés az elektromos eszközök használata, mivel az szikrák kisülésével jár. Ezért nem nyitotta ki hát a rabbi a lakásából a kaput sem, értem meg.
- Mit tanít számunkra ma a Tóra? - néz a családfő a mellette ülő fiára, Mendelre.
A vékonyka gyerek mintha egy pillanatra meglepődne, nehezen buknak ki belőle a szavak. Mindenki türelemmel hallgatja, mire a fiú felbátorodik, s a végén szinte folyamatosan beszél.
{p}
Az apa bólint, a másik oldalon ülő fiához fordul, aki jiddisül válaszol a kérdéseire. Néha az az érzésem, hogy németül beszél, ami egyébként nem csoda, mivel a zsidók által használt jiddis a szavaknak több mint a felét ebből a nyelvből kölcsönözte. A többi pedig héber és egyéb, elsősorban szláv eredetű szó.
Most a rabbi maga ad elő egy történetet a saját művészetébe beleszerelmesedett kántorról, aki a végén belátja, elbizakodottsága nem kedves az Örökkévalónak.
Az ebéd végén leöblítjük a kezünket, szintén szigorú rend szerint, bal kézzel a jobb ujjak végét. Az ősi szokás az egykori sós ételek fogyasztására utal, amely, ha az ujjon marad, kimarhatja a bőrt.
A záró szertartást Áser végzi. A házigazda egy pohár nagyságú kupába csordultig tölti a bort, amelyet a fiú jobb kézzel emel fel, majd héber imát olvas, szinte hadarva, közben a bal kezébe veszi a kupát, majd ismét a jobba. A többiek időnként bekapcsolódnak a szövegbe, a végén pedig Áser kiissza a kupát.
A hangulat emelkedett, a társalgás élénk, a nagyobb gyerekek játszani indulnak, a kisebbek aludni.
- Látja, ez a szombat igazi értelme - magyarázza a rabbi, miközben kikísér. - A kívülálló azt látja, mennyi mindent nem szabad sábbátkor, mi viszont azt, hogy a hatnapi hajtás után végre-végre kikapcsolhatjuk a világot, s a családok, a barátok együtt lehetnek, egymásra figyelhetnek. A szombat az Örökkévaló legnagyobb ajándéka.

Haszidok Szatmárból
Péntek van, alkonyodik, a száraz jeruzsálemi hőség már enyhült. A környező utcák kihaltak, csak elvétve téved erre egy-egy autó.
Zsinagóga előtt állok, s figyelem a látványt.
Azt hiszem, egyedülálló a világon.
A haszidok esti imára gyűlnek. Mi ebben az egyedülálló? Mindenekelőtt az öltözetük. Fekete vagy szürke csíkos kaftánjuk alsó lábszárukig ér, nadrág helyett hosszú térdharisnyát hordanak, lábukon fekete cipő, fejükön kerek prémkalap, alóla hosszú, göndörített pajesz lóg ki.
Jóformán csak férfit látok az utcán, de ők csapatostul érkeznek, néha négy-öt is együtt, vagy még több, a kisebbek kezét az apjuk fogja, előttük a nagyobb fiúk lépdelnek. Sokuk vékony, sápadt, szakállas, kissé görnyedt.
Járásuk sietős, szinte szaladnak.
S mindezt már csaknem egy órája.
Az utcák egyébként szűkek és sivárak, a házak koszlottak, a kapualjakban szemét.
A negyed főutcáját Mea Searimnak hívják, ami száz kaput jelent. A negyed maga pedig Beit Ungarn nevet viseli. Igen, a magyarokról nevezték el, Magyarországról kivándorolt zsidókról. Előőrsük már a XIX. század közepén megjelent Jeruzsálemben. Jöttek, mert a csodarabbijuk így rendelkezett. S kisebb-nagyobb hullámokban érkeztek sokáig még a világháború után is.
Többségük szatmári haszid, talán a világ legortodoxabb zsidói.
Korán házasodnak, s egymás között. A nők haját az esküvő napján leborotválják, attól fogva életük végéig kendőben járnak, szülik egymás után a gyermekeiket s keresik a kenyérre valót, mert a férfiak ilyesmire nem érnek rá, ők az idejük nagy részét az írások tanulmányozásával töltik.
Saját iskolákat tartanak fenn, amelyek szintén a negyedben találhatóak. A gyerekek felnőttkorukig nem is nagyon hagyják el a környéket, nehogy káros hatásnak legyenek kitéve.
{p}
Felnőttkorukra aztán már mehetnek bárhová, a világ nem hat rájuk.
Újságot nem olvasnak, tévét nem néznek, katonának nem állnak, némelyikük Izrael Államot sem ismeri el. Mert annak csak akkor van létjogosultsága, amikor megérkezik a Messiás.
Mintha megállt volna az idő a Beit Ungarn kapuinál.
Amikor először jártam a Mea Searimban, gyanakodva fogadtak. Gyanakvásuk csak akkor engedett fel, amikor kiderült, nem izraeli újságíró vagyok. Mert a helyi újságok nem kímélik őket, szemükre vetik életmódjukat, a segélyeket, amely nemcsak New Yorkból, Antwerpenből, Bécsből érkezik a hittestvéreiktől, hanem az államkincstárból is.
Vagyis valamennyi izraeli adófizető zsebéből.
Hiába azonban az ostorozásuk, az állam mégis eltartja őket. Elvégre az ortodoxok támogatta kis pártok jelentik Izraelben a mérleg nyelvét.
S még valami. Egyre több zsidó veszíti el ősei hitét, egyre kevesebben tartják magukat a vallás előírásaihoz. Tudják, vagy talán csak érzik, hogy a néhány százaléknyi ortodox mag olyasmit tud, ami több ezer éven keresztül őrizte meg a magát kiválasztottnak tartó népet. S ki tudja, lesznek-e évszázadok múltán is, ha kialszik a láng?

Vallás vagy kisebbség?
Arra a kérdésre, hogy ki a zsidó, látszólag könnyű válaszolni. A zsidók önmeghatározása szerint az, akinek az édesanyja is zsidó, vagy pedig áttért a zsidó hitre. Ilyen ember pedig tizennégymillió él a világon. Legtöbbjük az Egyesült Államokban, aztán Izraelben, Oroszországban, Franciaországban s szerte a világon.
Magyarországon a számukat csak becsülni lehet, valószínűleg százezer alatti. Körükben ismét élénk a vita arról, hogy tizennegyedikként kérjék-e a nemzeti kisebbség körébe vételüket. A megoldás előnye volna, hogy a többiekhez hasonlóan jogosultakká válnának költségvetési támogatásra. Sokuk azonban még mindig nem vállalná szívesen lajstromba vételét, az ilyesmi ugyanis szörnyű emlékeket ébreszt bennük a második világháború éveiből.
Ha azonban az a kérdés, hány zsidó tartja a vallása törvényeit a világon, a válasz: nem több félmilliónál. További két-három millió tartja meg időnként egy részüket. A zsidó hagyományt azonban ennél sokkal többen érzik a magukénak. Péntek esténként az izraeli zsidók hetven százaléka gyertyát gyújt, s a fiú csecsemők kilencvenöt százalékát körülmetélik.
A zsidó kisfiúknak hároméves korukban érkezik el az első hajnyírás ideje. A szertartáson a hajat levágják, és csak a hagyományos halántéktincseket, a pajeszt hagyják meg. Ezzel az ünnepséggel a gyermek megteszi első lépését a Tóra által kijelölt úton. A kisgyermek apja sorra kéri fel a barátokat és a közösség kiemelkedő tagjait, hogy egy-egy tincset vágjanak le az ünnepelt hajából. Ettől kezdve a gyermek mindig viseli a kis sapkát, a kipát. Az ősrégi zsidó szertartást Magyarországon a lubavicsi haszidok elevenítették fel.