Advent idején

Távoli világok találkozója
Karácsony előtt útra kelünk. Ha év közben máskor nem is, de ilyenkor mindenképpen. Hazamegyünk. A szülői házba, a testvérekhez, rokonokhoz. A családunkhoz.
Rendszerint előre rettegünk az utazástól. Mert eleinte csak az idegeskedés részére emlékszünk a múlt évről, évekről. A buszokon szokás szerint préselődünk majd. A vonaton a lábak védekező állásban feszülnek a csomagokhoz. Az autópályán is összefüggő kocsi-girlandok araszolnak, nemritkán a szilveszteri harsonákat idéző tülköléstől kísérve.
Mindig hosszú az út. S mi, távolba szakadtak ugyanazt találjuk otthon, amit egy-két éve vagy egy-két évtizede magunk mögött hagytunk? És az otthoniak ugyanazt az embert kapják vissza, akit egykor útnak eresztettek?
A legtöbb vidéki családban jóindulattól vezérelve, hosszú éveken át maguk a szülők tervezgetik és "ássák a csapdát". Nálunk is. A gyerek vigye többre. Tanuljon, tanuljon tovább. Próbáljon szerencsét a városban, a világban.
És a szófogadó utód valóban más világokkal találkozik. Mintha jelmezeket próbálna, vajon melyik illik rá leginkább, figyel, keres, válogat. Ez kell, ez nem. S ha megtalálja, ott is ragad a távolban.
Ilyenkor, az ünnepek alatt a legszembetűnőbb minden változás, mikor sokan üljük körbe az asztalt. Mikor nemcsak emberek, de világok is találkoznak.
Ezért csomagoltam két szoknyát szentestére. A fekete-fehér kockás, enyhén trapéz vonalút, amiben inkább tűnhetek a családom előtt tanult, értelmes felnőttnek. Meg a flitteres, loknis barnát, amiben nőnek láttathatom magam a világ bármely részén. Hogy nem a ruha teszi...?! Mégis a külsőségekben is igyekszünk hangsúlyozni, hogy mivé lettünk. Másokká - talán olyanná, amilyennek szántak bennünket, de talán csíráiban sem. Másokká, de olyanná, aki azért ide tartozik.
A forgatókönyv minden évben változatlan. Ettől ennyire a miénk.
Hol vannak ilyenkor azok, akik az ünnepek kiüresedését kiáltják? - kérdezett vissza a napokban Somlai Péter szociológus. Merthogy akkor lehetne elhidegült kapcsolatokról beszélni, ha nem rohamoznánk meg ilyenkor az üzleteket ajándékokért, és nem készülődnénk lázasan a karácsonyra. Nyugtalanító jelként említhetjük, hogy mostanság valóban kevesebb gyermek születik, és egyre több házasság végződik válással. Az együttélések számának növekedése azonban nem a család válságát jelzi: az emberek a papírral szentesített házasság intézményében csalódtak, nem magában a társkapcsolatokban. Mindaddig él a család szentsége, míg busszal, vonattal, kocsival átutazunk akár az országon is, csak hogy a szeretteinkkel töltsük az ünnepeket. Bármennyire különbözünk is.
Bárhogy kárhoztatják is egyesek a fogyasztói társadalmat, én igenis boltról boltra loholtam ajándékért. Hogy valódi örömet szerezzek - egy haszontalan, értelmetlen gumiszörnyeteggel. Mert kisiskolás keresztfiam egyelőre lassan formálódó gyöngybetűivel felvette az ajándékkérő listájára, s az ember lánya, ha megteheti, szerettei örömét keresi. Ennyi az ajándékozás lényege, nem több.
Ahogy számítottam, idén is cammogunk az autópályán. Csak az első néhány tíz kilométer őrjítő, aztán a várakozás izgalma, a tervezgetés legyőzi a forgalom idegbaját. Három órán át.
Végre a falutábla. Isten bizony jólesik, ahogy a sarki "téeszpresszó" előtt beletaposok a fékbe. Bandi bá' szokás szerint - nincs neki már ereje déltájban, borgőzösen szétnézni - nyílegyenesen lép elém az úttestre. Ahogy tizenöt éve mindig.
Hazaértem.
{p}
Könnybe lábadt üzenet
Szeretek álmodozni. Most például elképzelem, amint álldogál a szervezők által előrejelzett háromszázezres tömeg a varsói bevásárlónegyedben, és szájtátva csodálja Európa legnagyobb mesterséges karácsonyfáját. Jézuska hetvenkét méternyi ajándéka tornyosul az emberek fölé, hogy kétmillió égővel vakítsa el az ünnepelni vágyó lelkeket.
Tetszik vagy nem, ilyen világban élünk.
De mit gondolhatnak erről az apró gyerekek? Mennyire kuszálja össze gondolataikat, hogy november elejétől már minden, de minden agyonzsúfolt karácsonyi díszben pompázik?
Hogy úton-útfélen piros gúnyás Mikulásokba botlanak?
Hogy a plakátokon szexi nénik öltenek angyalszárnyakat és ördögszarvakat?
És mit szólnak hozzá, hogy nekik "csak" másfél méteres fa jutott?
Aztán a mai fiatalok tudnak-e még ünnepelni?
Vagy csak kétségbeesetten lavíroznak otthonról hozott, szegfűszeg illatú kedves emlékeik és a mai, lökdösődő, felszínes csillogás között?
Gondterhelten nyitogatják pénztárcájukat, és a reklámokból ismert, méregdrága díszektől zsúfolt ünnepi asztalról álmodoznak. Rég rájöttek, hogy Télapó nincs (különben is, mire felnőttek, törölték a szótárból). Előrecsomagolt ajándékot vesznek huszonharmadikán este, és bosszankodnak, hogy bár másnap munkaszünet, az esti diszkó mégis elmarad.
Szentestéjük folyamatos csipogással telik, érkeznek mobiltelefonjukra a gépiesített jókívánságok, a személytelen, előre gyártott üzenetek.
Vagy mégsem?
Van két öcsém, az egyik huszonegy éves, Budapesten él, igazi mai fiatal. Ő karácsonykor kivétel nélkül minden esztendőben hazajön. Emlékszem, tavaly a fürdőszobámhoz illő, kék pezsgőspoharat kaptam tőle ajándékba, amelybe belevésette a becenevem.
És való igaz, öcsike délután elküldött még egy-két sms-t, de este, a családi karácsonyfa alatti éneklésnél könnyes lett a szeme.
Mert egyszer, ha minden jól megy, a fiatalok is rájönnek, miről szól az ünnep. De csak akkor, ha kellően erősek voltak a gyökerek.