Blair táskája

A helyzet nagyjából úgy áll, hogy megválaszolatlan kérdések egész sorával néz szembe az az Európai Unió, amely, kilenc más országgal együtt, alig másfél éve soraiba fogadta hazánkat is. A kérdések közül csak néhány: ha beléptünk, és érvényes az alapszabályban rögzített alapelvek mindegyike, ugyan miért nem kaphattuk meg a támogatásoknak a korábbi tagokra vonatkozó teljes összegét? Amikor a soros elnök reformról beszél, miért mindig az úgynevezett szegény országok jutnak eszébe? Egyáltalán: ha ekkora a feszültség a volt és a legutóbb csatlakozott országok finanszírozása között, akkor miért kellett a bővítés mellett dönteni?
Blair angol miniszterelnök - sokak számára váratlanul - Magyarországra látogatott, hogy az úgynevezett "visegrádi négyek" (Lengyelország, Csehország, Szlovákia és hazánk) vezetőivel költségvetési ügyekről tárgyaljon. A táskájában ránk nézve - jelenlegi euróárfolyammal számolva - évente jó 30-40 milliárd forint támogatáscsökkentés javaslata volt. A 2007-2013 közötti költségvetési szakaszban ez 180-240 milliárd forintot tesz ki. Miközben tárgyalt, folyamatosan arról győzködte partnereit, hogy ez így jó, ennek így kell lennie, mert itt mindenféle reformok lesznek, ennek pedig hozadéka a megszorítás. A magyar miniszterelnök - lapunknak is - egyértelműen kijelentette: nem. Ez így nem jó.
Bizonyos vagyok abban, hogy bármilyen politikai erő lenne hatalmon ebben az országban, ugyanezt válaszolná hasonló helyzetben. Vannak ugyanis valóban nemzeti ügyek. Ezek közé tartozik az, hogy a zsíros költségvetési agrárpénzekkel megtámogatott korábbi uniós tagok és a tíz új tag ne legyen megkülönböztethető, hogy konkrétabban fogalmazzunk: a magyar vidéki ember egy közös költségvetési szervezeten belül tartósan és költségvetési határozatokkal alátámasztva ne járjon folyamatosan rosszabbul, mint - mondjuk - francia társa. Az uniós költségvetés 47,6 százalékát az úgynevezett "vidéktámogatások" teszik ki. Ez a tétel Blair szerint sok. A mi kormányfőnk, Gyurcsány Ferenc viszont úgy érvel, hogy összességében lehet sok, de nekünk indokolatlanul kevés jut belőle, és talán nem a mi bőrünkre kellene ötleteket gyártani a közös kassza átformálására. Csendesen, de határozottan, e mögött az álláspont mögött ott áll a legnagyobb ellenzéki erő is.
Ugyanakkor az is tény, hogy 2011-ig biztosan megváltoznak az uniós kifizetések. Az úgynevezett gazdag országok unják, hogy a közös költségvetés fejőstehénnek tartsa őket, miközben a csatlakozott országok piacait nyíltan vagy burkoltan országaikban bejegyzett - tehát az adót ott fizető - cégeik meghódítható terepének tekintik.
Néha azt kell mondani, hogy nem. És néha közösen, egy elfogadott, mindenki által aláírt egyezségre (neve: Római Szerződés, az unió alapokmánya) kell hivatkozni, ha muszáj.
Lehetnek sokan, akik nem hiszik, hogy mindez a mindennapokban fontos ügy. Milliárdok? Ugyan... Ki lát bele e játszmákba? Ám ez a pénz rovatokra és parasztokra, munkahelyekre, útkilométerekre bontva támogatásként, felzárkóztató fejlesztési segítségként ott ketyeghet mindannyiunk számláján. A tét óriási.