Egy elátkozott történet

A község, amelynek nevét most le nem írjuk, Budapesttől nem esik messze. Ha figyelő szemmel végigsétálunk rajta, semmiben nem különbözik más "kétezres" hazai kistelepüléstől. Háziasszonyok vásárolnak a boltban, traktorok jönnek-mennek, és időnként feltűnik egy-egy, a magyaroktól kizárólag viseletükben különböző, szívélyes cigánycsalád is. Faluban vagyunk, 2006-ban, Magyarországon. Ám a békés felszín alatt vöröslő parázs izzik, ami a mindennapi életben talán nem látszik.
A községet korábban több mint két évtizeden át tanácselnökként, majd polgármesterként Szabó úr igazgatta; majd jött Kovács úr, aki a legutóbbi választásokon a helyére tört. Kettejük versenye elképesztő fordulatokat és indulatokat hozott magával, kezdve a kocsmai lökdösődéssel, az utcai ordibálásokon, ablakbetörő téglákon át egészen addig, hogy az egyik fél segítőjének órák óta helyben álló kocsija egyszer csak kigyullad, és a szó szoros értelmében beleolvad az aszfaltba.
A kampányban elképesztő érvek és ellenérvek hangzanak el, családok szakadnak ketté. Ez az a pont, amikor a tudósító először érzi: erről írni kéne. S szintén ekkor hangzik el első ízben a figyelmeztetés: "Öreg, hagyd az egészet a..." (És megmondja, hova.) Ekkor még csak mosolygunk. Később már kevésbé.
A falu előző és jelenlegi vezetőjének szinte felfoghatatlanul éles választási küzdelme eredményeként patthelyzet alakul ki az önkormányzatban. Egymással szemben feszül a "régiek" ötfős csapata, az újak pontosan ekkora létszámú gárdájával. Az állóharc időnként komikus, máskor tragikus, netán krimibe illő felhangokat hordoz. Nehéz eldönteni, melyik kategóriába illik az az epizód, amikor az egyik oldal gyomorvérzéssel kezelt képviselőjét a megyei kórházból köntösben kilopva hozzák haza szavazni, vagy amikor a helyi gondozóház elszámolásával kapcsolatban jegyzőkönyvbe írják: az adatok üzleti titkot képeznek.
A választási harc után a képviselő-testület két oldala folyamatosan egymásnak feszül. A vádak: az egyik fél a helyi katolikus atyával szövetkezve "lenyúlja" a temetőt, s ezen túlmenően - egy gondozóház révén - a nyugdíjasok után járó állami támogatáson felül még önkormányzati apanázs felett is rendelkezik; a másik oldal viszont lerabolta a falut. Az utóbbival kapcsolatban szemléletes képpel szolgál egyik informátorunk. Eszerint, ha a helyi iskolai uszodára kiszámlázott összes tégla egy füttyszóra visszamenne eredeti helyére, akkor a "régiek" egyikének-másikának háza helyett egy nagy gödör tátongana a telkén. A másik oldal szerint viszont új autók és mobiltelefonok "keletkeznek" egy olyan költséghelyen, ahol reggeli felszolgált kalácsnak, déli pörköltnek és esti sajtos pirítósnak kellene szerepelnie. Beszélnek még "túlkilométerezett" szolgálati kocsiról, zsebből fizetett apró támogatásokról is, de ezekről semmilyen fellelhető bizonyíték nincs. A valahová Budapest környékére tervezett hulladéklerakó terve is alaposan odavágott a helyi békének, országos hírű politikusok, környezetvédők gondoskodtak arról, hogy ahol eddig sem volt, ott ezután se legyen béke.
Ebben a faluban három jegyző dolgozott - köztük egy megbízott - nem egészen két és fél év alatt. Ez a falu pillanatnyilag különféle állami hatósági és egyéb eljárások kereszttüzében működik, és az egy év múlva következő helyhatósági választások miatt újabb parázson izzik.
{p}
Innentől kezdve személyes beszámoló következik (ezért írtam az elején: ez a riport el sem készült). Az első finom jelzés után kissé más hangon jelentkezik valaki a telefonunkon. A lányom veszi fel. Nem vagyok otthon.
- Tamás Gábort keresem.
- Apa nincs itt, dolgozik.
- Jó, akkor más úton megtaláljuk.
Hazaérek (mi történt az iskolában, van-e valami gond stb.). Kislányom mondja, hogy valaki keresett, de nem mondta meg, ki, és hogy majd máshogyan elér. Jó, gondolnám, de ebben a pillanatban megcsörren a mobil.
- Az újságíróval beszélek?
- Ha mások annak tartanak...
- Vicces, de nagyon vigyázzon, olyan ügyekbe nyúlt bele, amelyekkel nem nagyon kéne foglalkoznia.
Ilyenkor két magatartás van: az egyik a magányos vakmerőé ("hajrá, előre!"), a másik a háromgyerekesé (ez esetben az emberben mindenféle lehetőségek felmerülnek). Aztán újabb fejlemény következik. Egyik informátorommal a szomszédos település üres kocsmájának sarkában ülünk le, ahol alig tíz perc után újra megcsörren egy mobil - ezúttal a partneremé. Egy szót sem szól a hívás közben, aztán falfehér arccal teszi le a készüléket.
- Azt mondja nekem valaki, bár a hangja alapján szinte biztosan tudom, ki az, hogy tudják, mi most itt beszélgetünk, és hogy jól vigyázzak a szájamra, mert könnyen fog nélkül maradhatok. És te is.
- Ki lehetett?
- Egy rendőr.
- Mit kell ilyenkor csinálni?
- Semmit. De azt nagyon. Én dolgoztam ennél a társaságnál, nekem elhiheted.
Ezután pihenősebb két hét jön, a távolról jött ember közömbösségével méricskélem ilyenkor a helyzetet, megnyugtatom magam, hajóztam már zűrösebb mocsáron is. Aztán újra csörög a telefon.
- Tudod, az a múltkori hívás.
- Igen.
- Nálad van a diktafonod?
- Nincs.
- Akkor csak mondom: az ügyet, úgy, ahogy van, felejtsd el. Mindenkinek jobb lesz ez így.
- De még nem beszéltem a jegyzővel, a polgármesterrel...
- Már ne is próbáld. Az egyik a hét elején karambolozott, a másik pedig nagyon kínos helyzetben van. De ha leírod a nevemet, beperellek.
Ez a riport - a műfaj szigorú szabályai szerint - ezért nem készült el. Ennek a riportnak egy falu sajátos sorsalakulásáról kellett volna szólnia. Úgy kezdődött volna, hogy egy cigányasszony fülünk hallatára hangosan elátkozza a polgármesteri hivatalt, majd beszélgetünk az illetékesekkel, aztán leírjuk, amit le kell írni. Ezzel szemben ez az írás maga lett "elátkozott". Aki beszél, nem adja a nevét, aki nem, az fenyeget.
Milyen világ ez a miénk?