Emberpiac

Árpád túlhajtott a piactéren, és gyalog ment vissza a falunapi forgatagba. Lett volna parkoló a körhinta mellett, a régi háziiparnál, de nem akart feltűnősködni. Apja halála óta nem járt a faluban, a temető az első sarok a város felől, csak odáig hajt el évente egyszer, mindenszentek táján. Alig negyedóra, míg mind a kilenc koszorú a helyére kerül, ennyit látja az anyját is, alig beszélnek, aztán tempósan vissza Pestre. Idén addig unszolták, míg eljött az "elszármazottak találkozójára"; hátha akad egy-két régi osztálytárs, gondolta, mikor igent mondott. De most, hogy ideért, nem volt kedve mindjárt a könyvtárba menni. A búcsúra sem vágyott igazán, de még mindig inkább vonzotta a céllövöldék, vurstlik hangulata, a törökméz- és sültkolbászszag, mint hogy magáról kelljen vallania.
Körbe sem ért, mikor meghallotta a kiabálást, és meglátta a felújított piactér sarkán a lökdösődőket. Minden érv az ellen szólt, hogy odamenjen, és igazából azt is határozta el, hogy nem fog, de valami ostoba kíváncsiság mégis odavonzotta, és nem bírt ellenállni. Az egyik kiabáló férfi, akinek mintha ismerősek lettek volna a vonásai, de irtózatosan összeaszódott és megráncosodott, amikor meglátta, csapkodni kezdte a hátát. Egy ideig örvendezett, a régi időket emlegette, és Józsikámnak szólította. Megragadta a vállát, lekiabálta a többieket, hogy állj, majd a "pesti ember" - így hívta őt, a tősgyökeres falusit - igazságot tesz. Ki, ha ő nem?
Árpád védekezni próbált, hogy azt sem tudja, miről van szó. Erre egy roma férfi odalépett hozzá, és magyarázni kezdett. Hogy szerinte igenis segíti az elfogadást, ha magyarok-cigányok közös fedél alatt élnek, és ennek egyik okos módja lehet az is, ha, aki megunta az anyját, eladja. Szabadul a hely. Igaz, egyesek szemében ez szálka, mert csak a csupasz tényt mondják: hogy 3700 egy nem pelenkázós nyugdíjas. Pedig nem eladásról van itten szó, hanem eltartási viszonyról, mert a cigányok megkapják azt a kis nyugdíjat, és főznek a mamára is, a mama meg családban van, nem egyedül, mindig van egy jó szó hozzá. Ahol tíznek fő, fő a tizenegyediknek is. Ott van a Süket Jóska bácsi: jó példa, még akkor is, ha néha haragszanak rá a Gazsóék, mert a gitártól besípol a hallókészüléke, de máskülönben pompásan megvan náluk. Eljött érte a fia, hogy beviszi a városba, szeretetotthonba, és nem ment. A roma férfi elhallgatott, és öntudatosan körbenézett.
Ment? Nem ment. Nahát.
Valaki ismét üvöltözött, hogy a Süket Jóska teljesen hülye, azt sem tudja, hol van, és a moslékból kap ebédre.
No, mit szólsz?, kérdezte a másik férfi. Tegyél igazságot, apám. Ki tudja azt bizonyítani, hogy moslékot kap a Süket Jóska minálunk, nem? Nem azt kap, és slussz. Ha meg megeszi a moslékot, hát egészségére. Maga a Süket Eszti adta el nekünk, a lánya, 3900-at fizettünk érte egy összegben, papír is lett írva, akkor meg hiába jön replikázni a városból a fia. Két évben egyszer letolja a képét, nem találja otthont a fatert, erre lármázik. Hogy rendőr. Minek rendőr? Jöjjön a rendőr, megmondom én neki is az igazat: ha mink nem vagyunk, a Süket papa egész évben magában rohad. Nemde?
Merev csönd lett, mindenki rá nézett. Néhol egy-egy "na?" hallatszott.
Nekem... kezdte Árpád, de ismét hangzavar támadt. Valaki azt kiabálta, hogy tessék, olyat kérdeznek, aki nyakig benne van.
Mit képzelnek?, kiabálta, és elindult az autója felé, már hogy lenne ő benne, dühöngött, és el is határozta, hogy a találkozó helyett meglátogatja az anyját. Egy nő kiáltott utána.
Ha anyádhoz mennél, a Kossuth utcába indulj! A házatok rég bedőlt. Anyádat eladta a húgod még tavaly.
Árpád visszanézett. Egy nyúzott, szép arcú romaaszszony beszélt hozzá. Nálunk van, mondta... jó helyen.

Grecsó Krisztián