Fehér liliom a fekete ágyon

Tunyogmatolcs nagyocska község a Holt-Szamos két partján, benne korcsma, pizzéria, bálabutik, játékterem, kisgépcentrum, szálloda, étterem, vegyesbolt s presszó presszó hátán. Furcsa, idegen emberekkel, szokásokkal.
Ezek egyikéből indult el egy novemberi éjszaka hazafelé B. Róbert tunyogi kamaszgyerek. De sosem ért haza.
Reggel egy árokban találtak rá, már alig volt benne élet, huszonnégy fokra hűlt le a teste. Elvitték ugyan a mentők, de a kórházban már nem tudtak segíteni rajta.
Azóta a döbbenet ül a falun. Mindenki a felelősöket keresi. A rendőrség is. A Szabolcs Megyei Rendőr-főkapitányság halált okozó segítségnyújtás elmulasztása miatt nyomoz, de még semmire se jutott. Az viszont csaknem teljesen biztos: a tunyogmatolcsi ivókra rossz napok fognak járni. Sokkal több lesz az ellenőrzés. Mert az a gyerek valahol ivott, részegen szédelgett fél éjjelen a korcsmák között.
Van belőlük elég, s szinte sehol sem firtatják a betérő vendég korát.
- Ha az én unokám bemenne valamelyikbe, és cigarettát meg sört kérne, gondolkodás nélkül kiszolgálnák. Tán még tüzet is kapna, hogy rágyújthasson. Pedig nyolcéves - dohog a tunyogi főutca egyik kisboltjában az idős eladó.
{p}
Nagyon elengedték azt a gyereket, az iskolát is otthagyta, sajnos! Húszévesekkel barátkozott, az volt a baj. A sírba is ők vitték, mondják a boltba betérő helybéliek, akik nem ismerik ugyan Luby Margit A parasztélet rendje című, jórészt Matolcson s Tunyogon gyűjtött tanulmánykötetét, de ugyanazt mondják, mint az eleik. Ha egy közösségen belül túl gyorsan bomlik fel a hagyományos rend, az sok-sok tragédiát szülhet. (Az említett kötet több mint hetven éve született.)
Tunyogot 1970-ben elvitte a Szamos. Újjáépült persze - és majd' minden ház egyforma. A gyászba borult család házát természetesen mindenki ismeri: az egyik mellékutca zöldre festett kockaháza. Fiatal, lányos arcú nő tart az utcáról a porta felé, mellékanyarodunk a kocsival.
Bent idős asszony üldögél a sezlonon, fejét leejtve hallgat. Aztán felemeli a tekintetét.
- Mondják meg, miért kellett meghalnia az én kisunokámnak?! Ha be is rúgott, mint mondják, senki nem volt ebben a faluban, aki hazahozza? Vagy üzenjen, telefonáljon... Reggel fél nyolckor kell megtudnunk, hogy összefagyva az árokban fekszik... - sírdogál.
Hallgatunk. Rajta kívül mindenki más hallgat. Később az anya előhoz egy színes fényképet. A fiú meg a barátnője.
- Egész nap nála volt Fehérgyarmaton - mondja halkan. - Estére hazajött, mert a kislány német nyelvvizsgára készül, tanulnia kellett. Megvacsorázott, s azt mondta az apjának, szaladjon át vele az unokatestvéréhez. Megcsókolt, elment... Már csak a mentőben láttuk viszont. A kis fejére még rá volt fagyva a jég, pedig akkor már infúziózták, melegítették. De hiába volt minden...
A fiú anyja már nem sír, bevisz bennünket a gyerek szobájába. Félhomály, a sötét színű ágyon csokornyi fehér liliom. "Torta helyett virágot kap a drága... - hallom az asszony suttogását. - Holnap lesz a születésnapja." Makulátlan rend mindenütt. Semmi fényűzés - de miből is lenne az, hiszen a fiú apja munkanélküli, az anyja pedig szezonmunkás egy gyarmati konzervgyárban. Azért megvan mindenük. Robinak még tévét is vettek. Az új tévé mellett apró műanyag karácsonyfa. Kézbe vesszük. Az asszony elsírja magát.
- Majd szenteste kivisszük a temetőbe. - Rémülten kapja szája elé a kezét, s felzokog: - A temetőbe... Édes istenem!
A templommal szemben, az út másik oldalán keskeny, kibetonozott árok, a fenekén tömérdek mécses, gyertyacsonk. Itt találtak rá a fiúra. A húsz méterrel arrébb lévő presszóban töltötte az utolsó óráit. Utoljára is a presszós asszony látta.
- Már maguk is engem fognak okolni? - sápad el a haragtól, mikor rányitjuk az ajtót. - Tegnap este is beront a Robi egyik barátja, s rám üvölt részegen: "Te ölted meg Robit...!" Ezt már nem lehet tovább bírni!
Kérünk egy kávét, leülünk az egyik kis bokszba, s hallgatjuk a negyven év körüli asszony szavait.
{p}
- Tíz óra volt, amikor megjelent egy tunyogi férfival. Az már meglett ember, meg is lepődtem, mert addig sosem láttam együtt őket. Borzasztóan részegek voltak. Szombat este volt, kezdtek gyülekezni a vendégek, hamburgert sütöttem nekik meg ilyesmi, nem is foglalkoztam Robiékkal. Egyszer felnézek, nincs sehol. Később megint, akkor látom, lent fekszik az asztal alatt. Mellette volt a kályha, felráztam hát, hátha józanodik valamit. Felnézett; akkor láttam, nem az a szokványos részeg. Mintha valami gyógyszer vagy ilyesmi lett volna benne. Nyomban elaludt megint. Fél egykor zártam, ott volt még két másik fiatal, azoknak szóltam, költsék Robit, s menjenek, mert nekem még dolgom van. Pár perc múlva mentem én is, hát Robi ott fekszik az árok hídján. Felráztam, a szomszédos bolt lépcsőjére ültettem. Aztán megpróbáltam telefonálni. Ő mondta a számot. Hívtam a barátnőjét, az unokatestvérét, a szüleit, de... sehol senki. Közben már fél kettő lett, édes istenem, kihez forduljak az üres utcán? Felültem a biciklire, hazakerékpároztam s elővettem a telefonkönyvet. Borzasztó fáradt voltam már, s átfutott rajtam: miért aggódok én annyira? Harminc év alatt láttam én már annyi részeget, mégsem lett senkinek baja! És elnyomott az álom.
Állunk a híd korlátjának dőlve. Vasárnap reggel van, mint akkor> harminc méterrel arrébb dübörög az országút, a főút forgalma. Felfoghatatlan, hogy nem vették észre korábban az árokban fekvő fiút. De az is, miképp került oda. A rendőrség valószínűleg kideríti.
Talán lesz, aki tanul is belőle.

Megfagyottak
A fagyhalál célszemélyeinek a közvélemény a hajléktalanokat tartja, ám koránt sincs így. Az áldozatoknak csupán tizenöt-húsz százaléka kerül ki közülük. Sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve az otthon, magányosan élő emberek. Fűtetlen lakás, ital, rosszullét a kertben, az udvaron - mind-mind könnyen tragédiához vezethet. A fagyhalál azonban megelőzhető. A kritikus helyzetbe kerülő embereken a kórházakon kívül különféle alapítványok is igyekeznek segíteni. A statisztika felettébb elgondolkodtató: a fagyhalálos esetek a rendszerváltás küszöbén szaporodtak meg. Míg például 1955 és 1964 között éves átlagban "csak" 27, 1965 és 1974 között 33 ember fagyott meg az országban, addig például 1990-ben 128, 1991-ben 269, 1993-ban pedig 387. Az utóbbi időkben háromszáz körül "stabilizálódott" egy-egy év fagyhalottjainak száma.