Láb-hoz!

Igen, ez egy katonai vezényszó. Mi, öreg bakák, akik leszolgáltuk a magunk kötelező katonaéveit, értjük ezt is, meg a többi harsogón kiáltott parancsszót, némelyikre álmunkban ma is fölriadunk. Megszűnt a kényszerű katonásdi, unokáink elképzelni sem tudják majd, miért is kellett nekünk teljes menetfelszerelésbe vágnunk magunkat éjjeli riadón, s miért kellett sárban kúsznunk, rekkenő hőségben csizmatalpat csapkodva menetelnünk. Nem baj persze, hogy mindezt ők már nem tapasztalják meg. Némely dologra azért mégis megtaníthatnánk őket. Mire is gondolok, s miért jut eszembe mindez? Azok a gyakran felröppenő hírek döbbentenek meg, amelyek arról szólnak például, hogy a nyolcéves Zolika hasba lőtte hatéves öcsikéjét egy légpuskával, amelyet keresztapjuk adott a kezükbe, mert úgy hitte, még nincs töltve a fegyver. Vagy: súlyos sérülést okozott egy másik fiú a szomszéd gyereknek, amikor egy verebet vett célba, ám a kis Norbi váratlanul eléje ugrott. Buta véletlenek, mondjuk az ilyen esetekre. Pedig megelőzhetők lennének. A legegyszerűbben természetesen úgy, hogy minden efféle lőszerszámot azonnali hatállyal betiltanánk. Node: be kellene akkor tiltani a késeket, mert azzal meg szúrni-vágni lehet. A kalapácsot is, mert azzal is gyilkoltak már. S persze kikapcsoltatni az áramot minden házból, mert belegondolni is szörnyű, milyen tragédiákat okozott nemrégiben is az ártatlannak vélt hajszárító. Nem a rendelkezésünkre álló eszközökkel van tehát a baj.
Soha nem felejtem az újonckiképzés megkoronázását jelentő első éleslövészetünket. Rozoga géppisztollyal kellett három egyes lövést leadnunk, rendkívüli óvintézkedések közepette. A mellettem lévő úgynevezett lövészteknőben Becsei Pista hasalt, aki civilben a tisztes kárpitosmesterséget űzte. Vastag lencséjű szemüvege ehhez bizonyára meg is felelt, ám a célba lövéshez elégtelennek bizonyult. Fel is ugrott szegény, amint csőre töltött, s fegyverével hadonászva kiabálta, hogy ő nem lő, mert a táblát sem látja.
- Feküdj! Fegyvert földre! - ordította fölöttem az őrmester. Szerencsére a jól idomított katona ilyenkor már gondolkodás nélkül hajtja végre a parancsot, így Becsei honvéd azonnal földre vetette magát, s nem belém lőtt, csak a lövészteknő elülső párkányát szántotta föl az elszabadult lövedékkel. No, ettől is elájult, egy félkulacsnyi víztől azonban észhez tért, nagyobb baj nem történt.
A századparancsnok a "rendkívüli esemény" miatt mégis leállította a lövészetet egy időre, s érdes szavakkal korholta a kétbalkezes katonát éppúgy, mint a felelőtlen szakaszparancsnokot, aki ilyen képzetlen ember kezébe fegyvert mer adni.- Jegyezzék meg: a kapanyél is elsülhet! - harsogta az egyszerű igazságot. - Értve vagyok? Nahát! Ezért aztán a fegyver csöve vagy a földre, vagy az égre néz! Azzal nem hadonászunk, mint a tollseprűvel!
Nos, ilyen egyszerű igazságokat kellene megtaníttatni azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal is, akik légpuskát s más efféle veszélyes játékot vesznek a kezükbe. De azoknak is tudniuk kell mindezt, akik a kezükbe adják.
Van persze még egyszerűbb igazság is. Az első világháború idejéből származik az a mosolyogtató történet, amely szerint a gyors kiképzés után frontra vezényelt ifjú katona az első ellenséges támadásra kiugrott a dekungból, s két kézzel integetve kiabált át a túloldalra:
- Hé, ide ne lőjenek, itt emberek vannak!
Ez valóban a legegyszerűbb igazság, az egész világ megtanulhatná: oda nem szabad lőni, ahol emberek vannak...

Annus József