Misszióban

Nem vagy idegen
Vili atya ragyog. Ragyog, mert mesélhet Paraguayról, ahol életének nagyobbik felét tölthette. Az ottani emberekről, akik víg kedélyűek, muzikálisak, s nem veszik olyan véresen komolyan az életet, mint mi Európában. Az Istent Tupának nevezik, a papját tupáinak. Istenkének. Meglátták az utcán, odarohantak hozzá:
- Tupái, bendición! - Istenke, áldj meg!
Ilyenkor letérdepeltette a seregletet, s megáldotta őket. Az nem jó. Egyenként kérik az áldást. Ha csak néhányan lettek volna, semmi gond. De ha ezren, mint egy szentmisén? Órák mentek el csak az áldásosztással. De Vili atyának volt hozzá türelme. Hogyne, hiszen szerette őket, különösen a gyerekeket. Gyerekből pedig volt bőven.
- Nem látni az utcán öregeket - meséli. - Itthon meg gyerekeket - komorul el az arca egy pillanatra.
De aztán ragyog tovább.
Húsz éven át szolgált Ciudad de Estében, amely akkoriban épült a brazil-argentin-paraguayi hármas határ közelében, a Paraná folyó vízesésénél. Harmincezer építőmunkás vallásos életének gondozását szervezte.
- Atya, te nem vagy idegen, te a mienk vagy - fogták meg úton-útfélen a kezét. Kell ennél nagyobb dicséret egy misszionáriusnak?
Aztán fordultak az idők, hívták haza. Újjáéledt a verbita rend, kötelessége hazajönni. Ő pedig jött - és csalódott. Hiszen itt nem köszönnek egymásnak az emberek az utcán, arckifejezésük olyan reggelente, mint azé, aki ecetet ivott.
- Két hónap múlva úgy éreztem, én ezt nem bírom ki. A szívem a cipőtalpamban volt.
Aztán megszokta az itthont is, hiszen ez is egy missziós terület. Csak kissé nehezebb terep, mint Paraguay.
{p}
Indiai meditációval a bibliai tanításról
Szakállas, szemüveges férfi áll a zugligeti, a Szent Családról elnevezett templom oltáránál. Bőre sötét, haja fekete.
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! - köszönti a hajnali misére egybegyűlt híveket.
Szava tökéletes, kiejtése idegen.
A férfi, Benvin Sebestyén, két éve érkezett Indiából. Római katolikus misszionárius, a verbita rend tagja. A Sebestyén nevet már Magyarországon kapta, eredetileg Benvin Madasserynak hívták.

Élt egy nagy király Kelet-Indiában, úgy hívták, hogy Gundaphar. Volt a királynak egy testvére, aki minden addiginál nagyobb, szebb palotát szeretett volna építtetni. Elmondta ezt az uralkodónak, aki magához hívatta a kereskedők vezetőjét, s megparancsolta neki, hogy hozza el számára a világ legjobb ácsmesterét.
A kereskedő tudta, hogy a karavánja élén Jeruzsálembe kell mennie, mert ott épülnek a legszebb paloták. Meg is érkezett szerencsésen a szent városba, ahol megjelent neki Krisztus. Kérdezte tőle, miért jött.
- Ácsmestert keresek az én uramnak.
- Az én tanítványom, Tamás, kiváló ácsmester, vidd el őt magaddal Indiába. Eladom neked harminc ezüstért.
Meg is egyeztek, a kereskedő kifizette neki az összeget, s odament Tamáshoz:
- Velem kell jönnöd, mert a te urad eladott nekem.
Tamás ugyancsak meglepődött, de nem szólt semmit, csak erősen vívódott magában, mitévő legyen. Másnap reggel aztán odament Krisztushoz, leborult elé, s ennyit mondott:
- Én uram és én Istenem, legyen a te akaratod szerint.
Így jutott el Szent Tamás apostol Indiába.

A történetet Sebestyén atyától hallottam, még a mise előtti napon.
- Én persze nem mindent hiszek el a történetből, de az lehet, hogy Szent Tamás valóban a kereskedők révén jutott Indiába Krisztus születése után 52-ben.
Tamás megépítette a palotát, s közben hirdette Krisztust a királyi udvarban, ahol egyre nagyobb lett a népszerűsége. Később továbbindult, délre, a mai Kerala tartomány felé, s hét keresztény közösséget alapított. A 25 millió indiai keresztény döntő többsége ma is itt él. A hét közösség egyikéből, Madassery közösségéből érkezett Benvin.
Teheti, hiszen a hindu többségű Indiában a keresztények között nincs paphiány, szemben a magát kereszténynek tartó Nyugattal. A madasseryi közösség tagjai közül ma nyolc pap és negyvenhat apáca szolgál szerte a világban.
De miként határozza el egy indiai fiatalember, hogy misszionárius lesz, s éppen Magyarországon?
{p}
A történet még valamikor 1989 karácsonyán kezdődött, amikor Benvin eltörte a karját - verekedés közben. A kamasz ugyanis hírhedetten vásott kölyök volt, számos balhé hőse. Természetesen mindig az igazságért küzdött - legalábbis ő így érezte.
Több mint egy hónapig gyógyult, s közben életén gondolkodott. Akkor ő most már mindig ilyen lesz? Mindig a hírhedett verekedő? Ez az értelme az életének? Hát nem! Papnak megy, inkább úgy szolgálja az igazságot.
Mert Benvint mélyen vallásos családban nevelték, szüleivel, testvéreivel jó egy órát átimádkoztak esténként. Amiről persze ő gyakran késett, mivel belefeledkezett a krikettbe vagy a röplabdába. Apja vasszigorral nevelte, és ilyenkor széttárt karral kellett térdepelnie.
- Aki nem tiszteli Istent, annak hiába erős a teste, belül üres - hangzott a fenyítés.
Amikor elmondta a barátainak, hogy pap akar lenni, körbenevették, s fogadásokat kötöttek, mikor adja fel a tervét. Nem örült az elhatározásának az édesanyja sem. Akkoriban már megerősödtek a hindu fundamentalisták az országban, vallási türelmetlenségüknek számos keresztény apáca és pap esett áldozatul.
Benvin beavatta a tervébe az unokatestvérét is, aki Hollandiában misszionált.
- Várj két évet, addigra kiderül, nem fellángolás-e csupán az elhatározásod - tanácsolta neki. - Ha Istentől kaptad a hivatást, akkor ki fogsz tartani mellette - mondta neki. - S ha igen, állj közénk, legyél te is misszionárius.
Bevin tántoríthatatlannak bizonyult, s tizenkét évnyi tanulás után megérkezett Magyarországra.
Hogy miért éppen hozzánk? Mert akkor már negyedik éve kérték Rómából a verbitákat, vállalja valaki a magyarországi kereszténység erősítését.
Senki sem mert ide jönni.
- Az a hír járta, hogy a magyar az angyalok nyelve, olyan nehéz - meséli az atya.
- A szanszkrit sem könnyű - utalok az ősi indiai nyelvre, amelyből Benvin anyanyelve, a malayalam ered.
- Igaz, ha a magyar az angyalok nyelve, a szanszkrit az istené - replikázik.
Benvin tehát jött - és küzdött a nyelvvel.
- De sokat melegítettem a fenekemet, mire a fejembe ment valami - bizonyítja szóhasználattal is, hogy mára a szlenget is elsajátította.
Az első szentmiséjét 25 nappal az érkezése után mondta - anélkül, hogy egy szót is értett volna belőle. A jég másfél hónap múlva tört meg.
- Kész az én szívem, uram - hallotta az egyik reggeli zsolozsmán.
Ez volt az első magyar mondat, amit megértett. Hét hónap múlva beszélte a nyelvünket. Azóta Zugligetben káplán.
- A kereszténység a családban kezdődik - válaszolja, amikor arról kérdezem, mi lehet az oka a vallás európai gyengülésének -, a nagymamával, aki Krisztusról beszél, az apával, aki az imákat vezeti. Ezért is erős Indiában a kereszténység. Nyugaton meg? A nagymama távol él a gyerekeitől, s lassan az apák is.
Ha ez a baj gyökere, ezen kell segíteni. Hamarosan a verbiták kőszegi rendházában folytatja misszionáriusi tevékenységét. Fiatal pároknak, családoknak szervez lelki gyakorlatokat - bibliai alapon, indiai meditációs módszerekkel.
- Íme, hitünk szent titka! - mutatja fel Sebestyén atya az ostyát, amely a római katolikusok hite szerint immár Krisztus teste.
A padokból idős apácák és fiatalok sorakoznak áldozáshoz. Nem egy közülük már a misszionáriushoz járt jegyesoktatásra.
- Ma ki-ki gondoljon arra, akit nem szeret, s próbáljon találni benne jót - ad útravalót. - Lássuk meg benne Krisztust, aki minden emberben ott van.
{p}
Váljék Róbert mexikóivá!
A hetedik legnépesebb férfi szerzetesrend a világon a verbitáké, tagjainak száma folyamatosan növekszik, mára meghaladta a hatezret. A közösség viszonylag fiatal, 1875-ben hozta létre a német Arnold Janssen pap és matematikatanár, akit II. János Pál pápa két évvel ezelőtt szentté avatott. Az alapítás a bismarcki Németországban oly sok nehézségbe ütközött, hogy végül a hollandiai Steylt választották színhelyéül.
A rend lélekszáma gyorsan növekedett, Magyarországra 1916-ban jutottak el, első házukat a Baranya megyei Máriakéménden nyitották. Néhány év múlva Budatéténybe költöztek, de nyitottak házat Kőszegen és Kiskunfélegyházán is. A rendnek ma több mint harminc tagja van, néhányan közülük plébánián szolgálnak, illetve a rendházakban pihenik ki a sok évtizedes hithirdetést. A magyar misszionáriusok csaknem az egész világon szolgáltak már Chilétől a Fülöp-szigetekig. Legutóbb októberben utazott az egyik fiatal misszionárius Brazíliába, az Amazonas menti őserdőkbe.
Mi a misszionárius feladata ma? Egy huszonöt éves fiatalembernek, Zabos Róbertnek teszem fel a kérdést a verbiták kőszegi rendházában.
Nem kapok rá kerek választ, pedig Róbert három évet töltött Mexikóban. Egyelőre maga is keresi a feladatát, ám éppen ettől hiteles.
Régebben egyszerűbben lehetett a kérdésre válaszolni, hiszen a misszionárius elment a vadak közé, s ha nem falták fel - ilyen azért ritkán fordult elő -, akkor jó esélye volt rá, hogy a keresztény hitre térítsen némelyeket.
De mit keres ma egy misszionárius a csaknem színkatolikus Mexikóban? Ahol ráadásul nem is vált vallástalanná a nép.
Róbert tanulni ment Mexikóba. Az egyetemen teológiát, a szünetekben Mexikót. A vidéket és a fővárost egyaránt. A gáz, víz, áram nélküli indián falvakat. A falvak lakóit, akiknek legfőbb céljuk, hogy sikeresen átszökjenek az ígéret földjére, vagyis az Egyesült Államokba. Ha pedig oda nem is sikerül, akkor legalább a fővárosba. Mert ott legalább van víz meg villany.
S ez az álom nem elérhetetlen, a 2500 méter magasan fekvő Mexico Cityben huszonnyolcmilliónyian zsúfolódnak össze a Dunántúlnál kisebb területen. Ekkora városban könnyű elveszni, a szó valódi és átvitt értelmében.
Mi ilyenkor a misszionárius feladata? Talán a közösségteremtés, gondolkodik hangosan Róbert. Az utcán csellengő gyerekeknek, a fiatal lányoknak, a kenyértelen családoknak, a magukra maradt öregeknek. Krisztusról is beszélni? Persze, amennyire szükséges. De nem elsősorban beszélni, inkább megélni. A keresztény értékeket közvetíteni. Megmutatni, miképpen maradhat valaki ember ilyen körülmények között is.
De ahhoz, hogy elfogadják, előbb mexikóivá kell válni. Legalább egy kicsit. Nemcsak a nyelvet illik ismerni - ez elengedhetetlen, de a közösségben előbb-utóbb megszerezhető -, hanem a szokásokat is felvenni. S ehhez idő szükséges. És legfőképpen nyitottság.
Róbert hazajött, itthon tanul tovább, majd leteszi az örökfogadalmat. S aztán indul vissza. Mexikóivá válni.
{p}
Piparendjel a guaraní törzstől
- A fehér ember gonosz ember - ezzel a sommás megállapítással fogadta Coria Aranda, a guaraní törzs főnöke Rostás Sándor misszionáriust az argentin őserdő mélyén. Ha pedig ő kimondott valamit, az ellen nem volt apelláta, tekintélye osztatlan volt törzsének tagjai között, nemhiába jelenti a neve magyarra fordítva: Ifjú Bölcs.
A misszionárius érezte, itt bizony nem fog keresztelni, de azért megkérdezte a törzsfőnököt, mire alapozza a véleményét. S Ifjú Bölcs sorolni kezdte azokat a sérelmeket, amelyeket a törzse átélt. A spanyol hódítók gazságait, a törzs üldözését, tagjainak irtását, vagyonának rablását, állataik elhajtását, terményeik fosztását.
Mert az első misszionáriusok annak idején a hódítókkal együtt érkeztek.
Rostás Sándor megszégyenülten hallgatta a sérelmeket. Mert tudta, amit hall, az bizony mind igaz, még ha mindez több száz évvel ezelőtt történt is.
- Én is ilyen vagyok? - kérdezte végül.
- Azt még nem tudom - hangzott a válasz.
A misszionárius nem erőszakoskodott, utazott inkább tovább, máshol gyarapította a keresztény közösségek számát. Érezte, életének legszebb éveit éli. Hogyne, hiszen amióta kilencéves korában elolvasta az A vadak között című könyvet, misszionárius akart lenni. Tizenhat évesen a verbiták közé lépett, s ha nem oszlatják fel a rendet 1950-ben, hamarosan bizonyára valahol a "vadak között" hirdeti az evangéliumot.
Misszionárius tehát akkoriban nem lehetett, lett helyette plébános. Kilenc helyen szolgált, legtovább Kisteleken. Itt érte a rendszerváltás is, a szerzetesrendek tevékenységének felújítása. 1992-ben kihallgatást kért püspökétől, Gyulay Endrétől, hogy bejelentse: elérkezett az ideje, hogy induljon misszionáriusnak. Elvégre elég régóta vár már álma beteljesedésére...
- Gondolhatod, hogy nem örülök - fogadta egyházi elöljárója.
- Ne rajtam kérd számon, hogy elmegyek, a hivatásokat egy emelettel feljebb osztogatják - emelte az ujját az ég felé.
Rostás Sándor tehát elindult misszionáriusnak - több mint hatvanévesen.
Féléves spanyolországi nyelvtanulás után 1993 tavaszán érkezett meg állomáshelyére. Huszonnyolc közösséget vett át egy egyházmegyényi területen, négy év múlva pedig, amikor Róma új feladattal, a hitterjesztést szolgáló Pápai Missziós Művek országos igazgatásával bízta meg, negyvenkettőt hagyott hátra.
Mi volt a módszere? Járta a falvakat, terjesztette a kereszténységet, s közben segített, amiben tudott. Orvoshoz vitte a beteget, otthont nyújtott az utcagyerekeknek, iskolát szervezett ott, ahol ezt az állam elmulasztotta.
Mielőtt azonban hazaindult, végiglátogatta a közösségeket. Felkereste a guaraní törzset is. Ifjú Bölcs szívélyesen fogadta, ám továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy nem kíván keresztény lenni.
Véleménye azonban mégis változhatott a fehér emberről, búcsúzóul ugyanis a misszionáriusnak ajándékozta a pipáját.
Ez pedig a legmagasabb kitüntetés, amelyet a guaraní törzs adományoz.