Sötétségben ketyegő órák

Kétszáz éves nyírfa áll a Major házaspár tanyája mellett: egyidős a vert falú házzal. Ide hurcolkodom most be. Major Józsefné és a fia a kapuban áll, a tanyagondnoki terepjáró nagyot döccen a bejárón. A házban fényes nappal is félhomály van, a lakószoba ablakai aprók, a folyosón találhatóak is áttetsző ponyvával be vannak fedve. Minden szegényes, de rendezett: az első dolog, ami szembeötlik, az órák túlburjánzása. Négy a falon, négy az asztalon, kettő az ablakban, egy a szekrényen. A padon fekete macska: egyik szeme kék, a másik sárga. A kályhát idősebb Major József építette. Egy nap csak egyszer kell megrakni fával, utána másnap reggelig meleg van. A hetvenen túli házaspár és ötven körüli fiuk él a tanyán. Kerek harminc éve jöttek ide, rövid simontornyai kitérő után, Budapestről: egy balesetet követően a fiúnak súlyos tömegiszonya alakult ki, és az orvos tanácsára költöztek vidékre.
- Nincs itthon a tata, bement Mórahalomra, a szemészetre - magyarázza Major Józsefné. - Ötre hívták be a férjemet, három órakor elindult, odaér négyre. Visszafelé már nem jön busz, csak későn, úgyhogy gyalog teszi meg azt a hat kilométert. Lassan tud csak jönni, mert kezelték a lábát. Hét előtt nem lesz itthon.
Ránk sötétedik, míg beszélgetünk. Meggyújtjuk a petróleumlámpát: a büdös szerszám elkeserítően kevés fényt ad, még a jegyzeteléshez sem látok eleget. Rádöbbenek, hogy fény nélkül elég nehéz elütni az időt.
- A rádiót hallgatjuk ilyenkor, mert mást nem nagyon tehet az ember - felel kérdésemre Major Józsefné. - Nyáron csak elmotyogunk valahogy, de télen nagyon hiányzik a villany.
- Nincs semmi szórakozás - panaszkodik ifjabb Major József. - Nem látunk. Legalább tévé lenne... Egyszer volt itt egy tévéstáb. Meginterjúvoltak engem is. A számhoz tartották a mikrofont. Ilyen nagy, szürke mikrofon volt.
Eljött az idő, hogy felavassam a pottyantós budit; mit mondjak, huzatos. Tél lévén a légy se dönög, csak a három mérges kutya acsarog a ködös udvaron. Eszembe jut, hogy van nekem autóm, legalább hozzuk haza a tatát, mert ebben az időben nem egy kéjmámor hat kilométert bandukolni a töksötétben. Az sem utolsó szempont, hogy az autóban és a városban világos van, mert a sötétség általában kezd az idegeimre menni.
{p}
Az egyenes tartású idős ember fegyelmezetten lépked az országúton: itt érjük utol. Megjött a taxi, kiabál rá a fia az anyósülésről. Amint hazaérünk, nekiereszkedünk a beszélgetésnek, míg az asszony a konyhában ügyködik: készíti a vacsorát.
- Amikor ideköltöztünk - meséli az idősebb Major József -, akkor úgy volt, hogy két oszloppal harmincezer forintért ide lehetne húzatni a villanyt, de a szomszédunk, a Csiszár tata nem akarta, egyedül meg nem tudtuk kifizetni. Most egymillió-hatszázezer forintot kérne a Démász, de hát az egész tanya nem ér annyit, az öreg Csiszárt meg a lánya bevitte a városba.
Az este kilencet várjuk: akkor kezdődik a Szabó család. Mosdáshoz a sparhelten melegítenek vizet, egyébként meg beszélgetéssel múlatjuk az időt: igen lassan, mert az öreg tartózkodó, a néni inkább ráhagyná a beszédet, a fiuknak meg nincs mit mondania. Amint elkezdődik a műsor, zsupsz be az ágyba: egy hetven centi széles kanapét osztok meg az ifjabb Major Józseffel, nincs más elérhető alvóalkalmatosság. A Szabó családot végigbóbiskolom; utána viszont rádöbbenek, hogy túlbecsültem saját toleranciaszintemet. Nem megy az alvás Jóska mellett, meg a szobában ketyegő tizenegy óra sem segít. Éjfélkor óvatosan kikászálódom hálótársam bal karja alól: elszánt tervem, hogy a hortyogó kutyák között kilopózom az autóba, felfűtöm, és ott fogok szunnyadni. A terv a házőrzőkön bukik meg, már az udvarra való kilépésemet is teli torokból üdvözlik. Hosszú hezitálás után visszaóvakodom a szobába, leterítem a kabátomat a szőnyegre, és elalszom a földön. Öt óra körül arra ébredek, hogy vendéglátóim suttogva vitatják éjszakai vándorlásomat (plusz van rajtam egy meleg takaró).
Fél hatkor kelünk, pucoljuk a krumplit az ebédhez. Idősebb Major Józsefnek megered a szava. Nem lenne baj, ha az idő nem telt volna el rajtuk. Minden megoldható a megfelelő szerszámmal: a műhelyben a rádiótól kezdve a biciklin át bármit meg lehet javítani, a férfi minden munkához ért. De a távolság és az áram: ezen a kettőn nem lehet úrrá lenni. A mobilokat a szomszéd kertészet vezetékéről töltik. Szükség is van rájuk: az idős férfinak tavasszal infarktusa volt, a telefon meg elromlott. Egy kilométerre van a legközelebbi szomszéd, de ott nem voltak otthon; a másodiktól tudtak telefonálni a mentőknek. A kocsi elsüllyedt a kapubejáróban: hívni kellett egy traktort, húzza ki. Fél hattól fél nyolcig tartott, mire az öreg a mentőbe került.
- Talán ezeknek a napelemes lámpáknak a telepéről lehetne a telefonokat tölteni. Majd veszek egyet, szétszedem, és kipróbálom - morfondírozik Major József, miközben a szőrkesztyűbe bújtatott telefont visszük a szántóföldön álló villanyórához. Aztán megyünk eleséget adni a madaraknak: másfél zsák napraforgómagot szórt ki tavaly az öreg a cinkéknek. A konyhában ebédelünk (fejünk felett lehullott a vakolat). A délután kedélyes beszélgetéssel telik (már tudom, hogy visszajövök ide).
Hazaérve első dolgom, hogy felkapcsolom a fűtést, felcsapom az összes villanyt, eresztek egy kád forró vizet. Aztán bekapcsolom a CD-játszót, mert ráeszmélek, hogy a Major család tizenegy órája a fülemben ketyeg tovább.