Őrzöm független arcomat

- Sokan borászkodnak mostanában. Ön is a divatnak enged, vagy pedig "komolyak a szándékai"?
- Nem hódolok divatoknak, annál inkább azoknak a mániáimnak, amelyeket fontosnak tartok az életemben. Addig például nem nyugodtam, míg meg nem tanultam kenyeret sütni. Ugyanúgy izgat, meg tudok-e egyszer csinálni egy bort. Járom a pincészeteket, figyelek. Fejben lassan összeállt már, de majd a gyakorlat dönti el, lesz-e saját borom. Számomra ez hozzátartozik az élethez, ami nem feltétlen anyagi jólétet, hanem minőséget jelent. Harmóniát saját magammal, a környezetemmel.
- Lehet, hogy pályamódosítás előtt áll? Mert ráadásul az ön szakmája a tévéhíradóban mindenről, de legkevésbé a harmóniáról szól.
- Ha mi egy normális ország lennénk, akár hetven évig is lehetne híradózni, pontosabban addig, amíg a nézők akarják, elfogadják az embert. Nálunk azonban nem normálisak a viszonyok, ez nem egy értelmes cél. Itt múló széljárásoktól függnek emberek, műsorok. Úgy érzem, sokat kaptam a televíziózástól, az eddigi munkáimtól, s van már elég munícióm, felkészültem nagyobb célokra is.
- Melyek ezek, ha nem titok?
- Megpályáztam, immáron többedszer, a közszolgálati rádió elnöki posztját. Nemcsak nosztalgiából, mert az volt újságírói pályafutásom első munkahelye, hanem azért is, mert a nyolcvanéves hazai közrádiózást fel kell készíteni az elkövetkező nyolcvan évre. Óriási technikai változások előtt állunk. Amit ma rádiónak, s megjegyzem, tévének hívunk, az pár év múlva múzeumi kiállításon lesz csak látható. Erre fel kell készülni, fel kell készíteni a munkatársakat, sőt a közönséget is.
- Nem szeretném elkeseríteni, de ma nem úgy áll a dolog, hogy belátható időn belül rádióelnököt akarnak választani. Ha mégis, akkor sem biztos, hogy, ön lehet a befutó. Egyelőre egyedül erre a célra én túl sok tervet nem alapoznék!
- Mást nézünk, mást látunk. Szerintem megéri várni, mert aminek meg kell érnie, az meg is érik. Közrádióra szükség van, tehát előbb-utóbb lesz is. Félreértés ne essék: én nem szeretnék mindenáron valaminek a tetejére ülni. A részvételt tartom fontosabbnak egy fejlesztő folyamatban, amihez, úgy gondolom, értek. Elengedhetetlennek tartom a közszolgálat súlyának visszaállítását vagy megteremtését, s annak huszonegyedik századi működtetését.
- Hát ebben, ha megvalósul, valószínűleg még az építészdiplomáját is tudja majd hasznosítani. Tényleg, miért lett egy éppen felfutó, sikeres építészből kezdő rádiós Debrecenben?
- Szerettem a szakmámat, nem is ment rosszul. Fiatal építészként Debrecen belvárosának rekonstrukcióját vezényelhettem. Az eredménnyel szerintem ma is nyugodtan büszkélkedhet a város. A diktatúra lazulásáig ez ki is elégített, mi több, az épített környezet esztétikumával, ember közeliségével lehetett ellensúlyozni a rosszkedvünket. Úgy gondoltam, ezen a területen, ha nem nagy szó, alkothatok minőségi dolgokat. Erre újságíróként a váltás előtt kevés lehetőség lett volna.
- Most azért vérig sértett pár száz újságírót, aki 1990 előtt is képes volt minőségi munkát végezni.
- Jogos, ezt így vissza is vonom! Akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szerettem soha a megalkuvásokat, s úgy éreztem, hiába volt újságíró a nagyapám, a nagybátyám, nem folytatom a családi hagyományokat. A nyolcvanas évek végén azonban a nyilvánosság volt az egyik legizgalmasabb kérdés, s úgy gondoltam, most ott történnek a fontos dolgok, ott a helyem. Így lettem kezdő újságíró Debrecenben, majd Budapestre kerültem, tévézni kezdtem, innen már talán ismert az utam. Most megint, úgy érzem, váltás előtt állunk.
{p}
- Jól hallom, politizál?
- Nem, szakmai váltásról beszélek. Rohanunk a digitális évszázadba, sebesen árasztanak el bennünket az új kütyük, s ezzel az új lehetőségek is a szakmámban. Új műfajokban, új típusú műsorokban, új típusú tömegkommunikációban kell gondolkoznunk. Ugyanis ezek jönnek, ha akarjuk, ha nem; jobban tesszük, ha felkészülünk, hogyan használjuk az új lehetőségeket. Most tehát ilyesmi izgat, az új, a váltás, az építkezés.
- Az imént kicsit provokáltam, mikor visszakérdeztem, politikai váltásra gondol-e. Önt sokszor tolják politikailag jobbra-balra, ami egy híradós esetében felettébb kínos. Minek köszönhető ez?
- A tudatlanságnak és a bántó szándéknak. Nekem köztévésként az a legfőbb dolgom, hogy a független arcom megőrizzem. Miközben ahhoz, hogy rendesen elvégezzem a munkámat, rengeteg háttérbeszélgetésre, információra van szükség, ami politikusokkal való találkozásokkal, diskurzusokkal is jár. Ez számomra napi munkaeszköz. Mi azonban egy teljesen paranoiás országban lakunk, s elég, ha egyszer véletlenül ugyanabban a kerületben bukkan fel valaki egy politikussal, azonnal megbélyegzik. Védekezni ez ellen nem úgy lehet, hogy elefántcsonttoronyba húzódom vissza, hanem azzal, hogy mindent a nyilvánosság előtt teszek, s ez megvéd.
- Valóban, dicséretes módon a véleményét is a nyilvánosság előtt mondja el. Lett belőle nagy botrány, mikor lemasnizta a kolléganőit, mondván, masnira nincs szüksége a stúdióban. Ön tényleg egy nőelnyomó macsó?
- Egy nyilatkozatomnak szándékosan csak a felét idézték, s ebből támadtak a félreértések.
- Miközben a másik fele az volt, hogy de jó lenne több nőt a képernyőn?
- Ön most gúnyolódik velem, de beletrafált. Így van. Nagyon kevés a nő a magyar képernyőn, különösen a politikai újságírásban. A felkészült újságírónő gondolkodásmódja hozzáad az élethez és a hírműfajhoz. De a rosszakaróim még azzal is megvádoltak, hogy én vetettem le a kolléganőimet a képernyőről, ami marhaság, mert semmi közöm nincs a döntésekhez. Én azt teszem, amit a főnökeim, a hírigazgató, az alelnök, az elnök, a tudom is én, ki, előír. Nagyobb hatáskört tulajdonítanak nekem, mint amekkorával rendelkezem.
- Rosszkedvet érzek a szavaiból. Ezért hát a sokféle egyéb munkája? Könyv az illemről, az utazásról, most a borászkodás?
- Nem, ezek apró téglák, melyekből épül a ház. Úgy gondolom, hogy az a minta, amelyet manapság az emberek egyebek mellett a televízióból kaphatnak, nem egy minőségi, a jó értelemben vett polgári élet modelljei. A könyveim arról szólnak, hogyan lehet minőséget bevinni a mindennapokba.