Végponton

És e ponton kapom azon magam, hogy már a gyerekszoba esetleges átalakításán töröm a fejem - hogy legyen helye a hál' istennek ki nem dobott szenes kályhánknak. Merthogy mi van, ha az a bizonyos duruzsolás egyszer csak megszűnik. Ha valahol egyszer tényleg elzárják a gázcsapot. Vagy kikapcsolják a villanyt. Nem lesz víz. Vagy...
Mikor e sorokat kopogom, legalább ötvenedszer hallom, olvasom, hogy nyugalom, az oroszok és az ukránok vitája bennünket nem érint majd hátrányosan. Ha másért nem is, legalább azért, mert mindkét állam nagyvállalkozóinak komoly - energiaigényes - érdekeltségei működnek honunkban, s biztosan nem hagyják majd, hogy azok gáz nélkül maradjanak. Márpedig ha azoknak jut, akkor a lakosság sem lesz híján a fűtőanyagnak. Ennél is fontosabb, hogy az oroszok a gázexportban érdekeltek, vagyis el akarnak adni, másrészt Európa nem lehet meg enélkül, úgyhogy nagyhatalmak nyomására ki kell egyeznie gázügyben. Méghozzá gyorsan!
A két ország egymásnak feszülése mellesleg rém egyszerű történet. Amikor a szovjet rendszer szétesett, született egy államközi megállapodás arról, hogy az oroszok - mintegy elismerve az energiatovábbító rendszer kiépítésében vállalt ukrán anyagi áldozatokat - bizonyos ideig jóval a világpiaci ár alatt adnak gázt Ukrajnának. Ez a "bizonyos idő" járt le 2005 végén, s az oroszok kerek perec kimondták: ez is egy piac, az üzlet pedig üzlet. A korábbihoz képest csaknem ötszörös árat kérnek az ukránoktól. Keleti szomszédaink valószínűleg úgy gondolták, hát jó, de akkor legyen négy-ötszörös a továbbítás díja is.
Ám a polémia legfontosabb üzenete mégiscsak az, hogy gázzal, villannyal, vezetékes vízzel, csatornával elkényelmesített (persze számlákkal alaposan megterhelt) életünk pillanatok alatt összedőlhet, ha a mostani orosz-ukrán vita a jövőben netán globális méretekben kezdődik újra. A mi energiarendszerünk kilencven százalékban úgynevezett fosszilis forrásra, tehát kőolajra és földgázra alapozódik, amelynek bő háromnegyedét importból, döntő részét Oroszországból szerezzük be. A kétnapos gázháború remélhetőleg legalább két ügyben felnyithatja derék hazai döntéshozóink szemét. Az egyik az, hogy a politikában rendre, állandóan előkerülő hazai gázárvitának igazából nincs értelme: ilyen kiszolgáltatott helyzetben egyetlen felelős tisztviselő sem mondhatja ki, hogy nem lesz gázárváltozás. Lehet, hogy néhány évig valóban nem lesz, de a világ folyamataival hosszú távon nem szállhatunk szembe. Egyszer, úgy harminc éve már megpróbáltuk - nem jött be. A másik pedig, hogy a fejlett világ lázasan keresi az úgynevezett alternatív energianyerési lehetőségeket, s ez ügyben - itt most elsősorban az úgynevezett bioenergiára gondolunk - a magyar adottságok kiemelkedően jók. Az orosz gáz pillanatnyilag olcsóbb (leszámítva persze a rárakott adótételeket), de ideje lenne végre a napi ügyeknél magasabbra emelni tekintetünk horizontját.
Mert a holnap után holnapután is jön.