Dögösök

Egyébként - tudatom - mindenki döghúst eszik. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy egy disznót, szárnyast, miegyebet a természetes tartás és az annak lezárásaként lebonyolított, "normális" vágás eredményeként fogadhatjuk-e az asztalunkon. Mi hizlaljuk az állatot, aztán levágjuk. De ez többezer éves rend. Még az ősember is tudta, hogy a friss hússal gyorsan kezdeni kell valamit. Mert megromlik. Azt is, hogy a nyáladzó varacskos disznót hagyjuk inkább a ragadozóknak, mert a húsa árt. Ennek is rendje volt. Az viszont már más, hogy ha valaki - és itt most kissé megelőzünk némi állat-egészségügyi és rendőrségi vizsgálatokat - "mesterséges eszközökkel" fojt le, mérgez meg disznót, amit aztán dögként, de jó áron elad. Ennek nincsen rendje. Ahogy annak sincs, ha az a szegény állat csak úgy, tisztázatlan körülmények között elpusztul, és esetleg valaki kiméri. Ez bizony - idézzük a büntető törvénykönyvet - "felelőtlenségből elkövetett, halált okozó veszélyeztetés" is lehet, amelynek retorziója két és tíz év közötti börtönbüntetés kimérése. A gyilkosság egyik fajtája.
De van itt más baj is.
Ebből az egész ügyletből ugyanis egy egész térség húsevő népessége szedte jövedelmét, vagy úgy, hogy eladta az állatot, vagy olcsón megvette, netán a hivatalos ember, csak némi csúszópénzért, egyszerűen tudomásul vette azt, ami van. Az ugyanis egyszerűen hihetetlen, hogy az egész dögös ügyről csak azok tudtak, akik valóságosan kifizetett forintokért - ideértve a disznót "kilopó" tenyésztőt, a bizonytalan származású állati hullát feldolgozó böllért és a húst továbbító "kereskedőt" - nem tudtak semmit. Ugyan, dehogy! Itt egyetlen valaki nem tudott semmiről, az pedig a lacipecsenyés bódénál sorba álló piaclátogató volt, aki tudtán kívül megvett és megevett valamit, ami akár meg is mérgezhette volna.
Őt hívják úgy, hogy fogyasztó. Akit állítólag olyannyira védenek. Hivatal is van rá.
Ez a fogyasztó viszont ugyanakkor mindenféle vásárlóközpontokba is jár, ahol becsomagolva is vesz bizonyos húsokat, amelyekről természetesen fogalma sincs, honnan származnak. Aztán otthon káromkodik, mert levet ereszt a dagadó, zsíros lesz a raguleves és úgy általában - bocsánat a kifejezésért - szar az egész. Ezek voltak itt, eddig, az általánosságok. Ám a pakliban az is benne van, hogy mind a fogyasztók, mind a disznódögöt kilopó tenyésztő és a bizonytalan származású húst befogadó multicég kereskedője egy cipőben jár. Mindegyik hallgatólagosan tudomásul veszi a helyzetet, neki jó - a fogyasztó meg úgyis csak az árcédulát nézi. Márpedig itt ténylegesen egy egész országot mérgeznek meg lassan szájon át. Tanulságos volt látni Horvátországban, hogy a még nem is uniós tagállamban milyen szigorú az úgynevezett eredetvédelem, miként vigyáznak arra, hogy horvát boltban valóban horvát termékek legyenek túlsúlyban. Igen, persze, mi az EU tagjai vagyunk, mi vihetünk bármit bárhova, és hozhatunk is bármit bárhonnan. Ez a kimondott alapszabály.
De talán van ennél fontosabb szempont is. E tekintetben talán apróság, hogy most, azonnal kellene állásából kiakolbólítani azt a borsodi állatorvost, aki az ottani ügyről - természetesen - tudott. És azt a pestit is, aki - a karácsony előtti romlott baromfiszállítmány esetében - lepecsételte a hamis papírokat - de... A mi kis hazánkban amúgy sem rúg ki senki senkit. Meg talán nem is ez a lényeg. Nekünk is kéne javulnunk. Például nem venni húst az ügyes "havertól", aki a másik "haverjától" szerzett valamit, de azt most olcsón adja. Tuti anyag - mondja, és mi elhisszük. Hát ne tegyük!