Kiűzetés magyar zászlóval

A pakolászást fejkendős asszony figyeli, de lehet, hogy lány, nem tudom jól kivenni, karja behajlítva, mint aki a kezét tördeli.
A felvétel 1946. március 5-én készült Békásmegyeren, a svábok kitelepítésekor.
Éppen hatvan esztendeje.
- A nagybátyámékat vitték éppen, az ő udvarán készült a felvétel - teszi le a képet az idős férfi. - Nekik segédkezek a pakolásban.
- És miért éppen őket vitték el?
- Hát lehet azt tudni?
Tágas, világos nappaliban ülök, hallgatom a férfit és a feleségét. Időnként HÉV-szerelvény zakatol az épület mellett, de ezt csak az hallja, aki most először jár erre, a házaspárt nem akasztja meg az emlékezésben.
- Miért éppen őket? Miért, miért? - nézegeti a szőnyeg mintáját a férfi. - Az utolsó pillanatig reménykedett a nagybátyám, hogy leveszik a listáról, aztán mégsem. Apám meg nem nagyon bízott benne. Aztán mégis.
A békásmegyeri svábokat két részletben hurcolták el, február 28-án és március 5-én, csupán annyi engedményt tettek a szállítmányok összeállítói, hogy a családok együtt menjenek. Pupli Lőrinc - József édesapja - kérte, hogy a második részletben mehessen. Ez volt a szerencséje, mert időközben, március legelején megérkezett a végzés a mentesítéséről.
- Miért éppen mi maradhattunk? Sokat gondolkodtunk ezen, persze. Talán azt vették figyelembe, hogy apám a háborúban tolmács volt a magyarok meg a németek között, azt' a vége felé segített a lengyelek menekítésében.
- És a nagybátyja miben reménykedett?
- Abban, hogy ő nem volt tagja a Volksbundnak. De hiába, rajta volt a listán, hogy műtrágyát igényelt Németországból... És... És azt csak a Volksbundon keresztül lehetett. Na, ez volt a bűne.
Már akkor tudták, hogy baj lesz, amikor közvetlenül a háború után  internálótáborokat létesítettek Szentendrén, a csillaghegyi Árpád-fürdőben, az óbudai lókórházban, a legnagyobbat pedig a Budaörsi úti Károly laktanyában.
- Kétszer hat hónapra mindenféle indoklás nélkül fogva lehetett tartani valakit - méltatlankodik Pupli József. - Nem egy ismerősöm soha nem tért vissza. Egyszerűen agyonverték őket. Ugyanolyan jogtalanul szedtek össze bennünket, mint a zsidókat.
Szava elakad, talán a kora miatt, vagy felindultságában.
- Azokat is szegényeket ott gyűjtötték, a budakalászi téglagyárban - folytatja -, aztán itt vitték őket, ahol most a HÉV jár. Mesélte a nagymamám, miként könyörögtek egy kis vízért. Amikor akart nekik adni a húzós kútból, kiverték a korsót a kezéből a keretlegények.
Negyvenöt őszén egyre erősebb hangok hallatszottak a svábok kitelepítéséről - a legélesebben a kommunistáknak és a nemzeti parasztpárt politikusainak a szájából -, s ugyanazon év végén a kormányrendelet is megjelent. Eszerint mennie kellett mindenkinek, aki a negyvenegyes népszámlálás során német származásúnak vagy anyanyelvűnek vallotta magát, illetve tagja volt a Volksbundnak.
{p}
Negyvenhat januárjában Budaörsről elindultak az első szerelvények.
- Két hónapra rá Csobánkát is kiürítették - szólal meg az asszony. - Az a csönd utána a faluban, az volt a legkülönösebb. Meg a gazdátlan kutyák és macskák. Mindössze 46 mentesülhetett 1326 svábból. Apám is csak azért, mert szocdem volt - előzi meg a kérdésem. - De az öt testvérének mennie kellett.
- S nem vetették később a szemére a rokonai?
- Szóba került... Még Gatyást is elvitték - vált témát az asszony. - Gatyás cigány volt, csak a felesége sváb, de akkor már külön éltek, el is költözött az asszony Pilisvörösvárra. Ígérték Gatyásnak, hogy ha segít a községházán fát vágni meg ilyesmit, akkor maradhat. Aztán, amikor mégis vitték, letérdelt a kocsi mellé, úgy gazsulált, hogy maradhasson.
- Pilisvörösvár viszont mentesült... - vetem közbe.
- Az - így a férfi -, mert akkor még volt ott bánya. Meg Csolnok is, pedig tele volt Volksbund-taggal. De ha onnan is elviszik a svábokat, ki hozta volna fel a szenet a bányából?
Lepedőnyi papírlapot vesz elő, közben a ujjai remegnek.
- Ez a családfám - nyomja a kezembe. - Nézze meg! A legrégebbi bejegyzés 1792-es, és csak azért nem ennél is korábbi, mert akkor égtek el a békásmegyeri plébánián az anyakönyvek. Ulmtól csorogtak le az őseim a Dunán Zichy gróf hívására. S akkor ezt kellett velünk tenni?!
Elhallgat, nem tudja folytatni, az indulattól elakad a hangja. Aztán csak legyint.
- A csobánkaiakat Pomázon vagonírozták be - töri meg a csendet az asszony -, március 15. volt éppen, a szekerekre feltűzték a magyar zászlót.
- Ne haragudjon - nyeri vissza a szavát a férfi -, nem szívesen beszélek ezekről a dolgokról. Csak az indulat önt el. Az én családomat itt, Pünkösdfürdőnél pakolták a vagonokba az ötvenkilós batyukkal. Azt énekelték, hogy... na, várjon csak.
Kivár egy pillanatig, aztán halkan dúdolni kezdi svábul, hogy milyen nehéz elhagyni a hazát, ha nincs remény a boldog viszontlátásra: O wie schwee fällt mie aus da Heimat zu gehn.Wenn wir net hoffen froh wiedersehen.
Csönd ül a szobára, a januári délután lassan estébe fordul, az asszony feláll, villanyt kapcsol.
- Kinn meg, tudja, mit mondtak a kitelepítettekre? - fordul felém. - Azt, hogy magyar cigányok. Nem ismerték a sváb népviseletet, meg a beszédüket sem értették. Meg hogy biztos elkövettek valamit, különben nem kellett volna eljönniük.
Az elűzött svábok egy ideig még reménykedtek a visszatérésben; egészen 1956-ig. A forradalom kitörésének hírére sokuk csomagolt...
- Tudja, mi számított Békásmegyeren? - kanyarodik vissza a férfi a kitelepítésre. - Az, hogy abban az időben ez a környék még elitnek számított. Kellettek a svábok házai.
A tízemeletes betontömbökből álló lakótelepnek helyet adó városrészről nehéz elképzelni, hogy valaha ide vágyott a felső osztály, pedig Pupli József nevekkel bizonyítja, hogy így volt. Darvas Józsefet említi, Kassák Lajost, Kállai Gyulát, Soós Imrét, azután Rákosi testvérét.
Meg Veres Pétert. Sohasem felejti el, mondja, amint a parasztíró csizmában, kalapban, nyakig begombolt fehér ingben kilépett az egykori Schifferer-házból, s megszólította a fiatal Pupli Józsefet:
- Hát maga hová való, öcsémuram?
- Én ide, Békásmegyerre.
- Ezek szerint maga sváb?
- Az vagyok.
Többé nem szólt hozzá Veres Péter. Néhány év múlva aztán az elit továbbállt, többségük a Rózsadombra költözött.
{p}
Az Alföldről idetelepített zsellérek ellenben maradtak.
- S emlékeznek még arra, ki kinek a házában lakik?
A házaspár nem válaszol azonnal, méregetnek egy-két másodpercig.
- Emlékszünk, persze - böki ki a férfi.- De jóban vagyunk mindenkivel - teszi hozzá azonnal a felesége. - Megállunk, beszélgetünk. Tudja, hogy van ez, hiába lakunk városban, azért errefelé még mindenki ismer mindenkit.
Addig azonban, amíg a maradék svábok és a betelepített alföldiek összeszoktak, el kellett telnie némi időnek. Az első közös bál utáni napokat Pupli József a fogdában töltötte. Akkoriban még bokszolt, amit egy-két telepes legény bánt...
A svábok 1950-ben visszakapták állampolgári jogaikat. Sőt az ötvenes évek végén már saját bált is rendezhettek Óbudán, ahol nemcsak Pupli József kereste a jövendőbelijét, hanem Schwenk Cecília is. Mindketten közelebb voltak már a harminchoz, ám kivárták, amíg sváb jövendőbelit találtak maguknak. Arra pedig várniuk kellett, hiszen a fiatalok többségének is új hazát jelölt ki a politika.
- Nem kellett nekem akárki - simogatja meg a felesége haját Pupli József -, csak olyan tüchtig lány, mint az én Cinikém.
Két gyerekük született, s bár tudnak németül, egyiküknek sem anyanyelve.- A népszámláláskor minek vallották magukat?
A férfi nem hallja meg a kérdésem, az asszony válaszol helyette:
- Ő németnek, én magyarnak.

A Volksbund
A szervezet 1938 novemberében alakult a magyarországi németség érdekeinek védelmében. Kapcsolatai egyre szorosabbá váltak a hitleri Németországgal. 1942-ben a Volksbund közreműködésével húszezer önkéntest soroztak be a német hadseregbe, ők az állampolgárságukat is elvesztették. Magyarország 1944-es megszállását követően a svábokat kiszolgáltatták az SS-nek, kényszersorozásukban a csendőrség segédkezett. Az ellenálló svábok a Hűségmozgalom köré szerveződtek, amelynek vezetőit a Gestapo letartóztatta.