Mentőöv a tanyáknak

Kettős célt szolgált az elmúlt húsz hónapban, javarészt pályázati pénzösszegekből megvalósított terv. A Homokhátságon mindig a tanyákkal van a legtöbb baj: ezek szociális ellátása, a közösség vérkeringésébe való bekapcsolása rengeteg fáradozással jár, amennyiben az érintett önkormányzatok nem akarják magukra hagyni a külterületi lakosokat. Ugyanakkor, mint minden kistelepülésen, gondot okoz a munkanélküliség is. A Homokháti Önkormányzatok Kistérség-fejlesztési Társulása egy olyan ötletet valósított meg, amely a két problémát összekapcsolja: tartós munkanélkülieket képeznek ki tanyafelelőssé, vagyis a külterületeket ellátó szociális gondozóvá.
A program majdnem két éve indult az ötven résztvevő kiválasztásával. Hosszadalmas eljárás volt ez, hiszen a térségben nem nehéz tartósan állástalant találni. Olyan embereket kerestek, akik egyrészről alkalmasak a sok türelmet, pszichológiai érzéket és kitartást igénylő szociális munkára, másrészről nem fognak megijedni attól, hogy negyvenéves korukban kényszerülnek újból iskolapadba. A megfelelő jelöltek kiválasztása azért bonyolult, mert jelentős összegek mennek kárba, ha valaki dolgavégezetlenül száll ki, papírhoz juttatását nem sikerül elérni. Egyetlen ilyen jelölt volt, és helyette is sikerült bevonni mást a várólistáról. Rajta kívül négyen szálltak ki a programból idő előtt - ők a minimálbéres foglalkoztatásnál jobb ajánlatot kaptak.
A tanyafelelősi képzés nyolcvan órája mellett a szociális gondozói tananyag ezerszáznyolcvan óráját járta ki szinte mindenki, sokan szereztek gépjármű-vezetői jogosítványt. Ezekre azért is volt nagy szükség, mert az új tanyafelelősök kismotoron járták a tanyavilágot.
A hasonló programok rákfenéje általában az, hogy amíg pályázati pénzből futja, addig alkalmazzák az embereket, utána fel is út, le is út. A homokhátsági program végén hét személynek kell csak újból állást keresnie, harmincnyolcat az önkormányzatok foglalkoztatnak tovább.
A sikeren túl konfliktusok itt is akadtak: már a program indulásakor szóvá tettek egy-két hiányosságot a résztvevők. Ezeket most, a program lezárásakor a szervezők is ismertették. Rissz-rossz kommunikáció a partnerintézmények között: gyakran senki nem tudott semmit - így mondják ezt a résztvevők. Folyamatos oda-vissza számlázás közepette késlekedtek a kifizetések, az eszközök. A tanyagondnokok és az újdonsült tanyafelelősök között sem volt egészen felhőtlen a viszony: az előbbi a munkáját féltette, a másik pedig nem értette, hogy ha ugyanazt a munkát végzi, miért kap jóval kevesebb fizetést. (Ugyanis a tanyagondnok közalkalmazott, a pályázati pénzből finanszírozott tanyafelelős pedig minimálbéres munkavállaló.)
A program bejáródása közben, úgy tűnik, sikerült megbirkózni a nehézségekkel. A problémákat is inkább az őszinteség kedvéért, nem rossz szájízzel emlegették fel. Némi keserűségre az adott okot, hogy az ember látta: az egyik legötletesebb vidékfejlesztési program alapelve éppen az, hogy az arra alkalmas rászorulónak adjunk olyan munkát, amellyel az összes többi rászorulót a víz fölött tudjuk tartani.