Aranylabda: Rodriék csalásáról beszélt egy szavazó újságíró
origo.hu
Ülök az Indiai-óceán partján, és hallgatom a víz morajlását. A hőséget az állandóan fújó szél enyhíti, a nap Afrika felé készül a végtelen vízbe bukni; mellettem pálmafák. A kép igazán idillikus. Egészen addig, amíg hátra nem fordulok.
A parton kettétört halászhajók, letarolt épületek maradványai, köztük sátrak. Vagy fatákolmányok. Mindegyikben egy-egy család. Még arrébb felújított épületek, rajtuk réztábla az adományozó szervezet nevével. Aztán megint sátrak, megint fatákolmányok. Srí Lanka egy évvel a szökőár után sem tért még magához.
2006. február 10., 10 óra 57 perc. A nap egyre kegyetlenebbül süt. A népviseletbe öltözött iskolás fiúkat és lányokat ez egy csöppet sem zavarja, jókedvűen dobolnak, táncolnak; én azonban inkább árnyékba húzódva figyelem a történéseket. Mellettem négyszögletes oszlop, rajta a véset, amely szerint a Hungama nevezetű faluban a magyarok segítségével száz ház épült. A leplet Padma Gannoruwa, Srí Lanka magyarországi tiszteletbeli konzulja húzza el az emlékoszlop elől.
- Nagyon fontos az időpont - mesélte Padma még az úton. - A buddhisták minden jelentős esemény előtt megvizsgálják a csillagok állását. Az avatásra a mostani a legjobb időpont.
A szingaléz előkelőségek és a magyar vendégek a közösségi házhoz vonulnak. Köztük újdonsült ismerőseim, Gajdics György orvos és felesége. A szökőár idején, 2004. december 26án is Srí Lankán múlatták idejüket.
- Az volt a szerencsénk, hogy aznap éppen egy telket szerettünk volna megnézni.
Hikaduwában, néhány méterre az óceán partjától, a Nippon villa teraszán hallgatom Gajdicsék történetét. A házaspár a nyolcvanas évek elején telepedett le Münchenben. Srí Lankába néhány éve szerelmesedtek bele, és amikor tehetik, itt időznek.
- Reggel rendeltünk egy tuk-tukot, egy háromszemélyes, háromkerekű járművet, s elindultunk. Gallénél gondoltunk egyet, s beugrottunk az egyik barátunkhoz a hegyek iránt, három kilométerre. Egyszer csak jön a barátunk fia, s magyaráz valamit izgatottan. Ekkor csapott ki az ár a partra. Először egy háromméteres hullám, aztán egy tizenöt méteres, később több kisebb. Amikor visszahúzódott a tenger, csak a város piacán ezerötszáz halott feküdt. Délután már megjelentek a városban a hullarablók.
- Vissza akartunk fordulni - szakítja meg a feleség szavát a férfi. - Mondták, hogy nincs út. Akkor vasúton megyünk. Az sincs. Ekkor kezdtünk igazán megijedni. Végül két nap után, mindenféle kerülő utakon sikerült visszakeveredniük a Nippon villába. - Borzalmas volt. Előttünk teherautó, belőle kezek lógtak ki. Szállították a hullákat. Nehezen viseltem el, pedig orvos vagyok.
- Itt meg vastag iszap borította a padlót. Mindenünk odalett, csak a handyt találtuk meg - mutat az asszony a telefonjára. - Azonnal indultunk tovább a repülőtérre. Több európai légitársaság is küldött gépet, s vitték haza a turistákat. Azokat is, akiknek egyáltalán nem volt jegyük. A miénk is odalett. Menekült mindenki.
Az ünnepséget fedett helyen rendezik, a közösségi házban. Mielőtt oda tartanék, körülnézek a faluban. Az épületek többsége elkészült, s ahogy Padmától hallom, áprilisig a maradékot is befejezik. Egy-egy ház két-három aprócska szobából, konyhából, mellékhelyiségből áll. Födém nincs: jobban jár bennük a levegő; fűtés végképp nem kell, így lehet egy épületet egymillió forint alatti összegből kihozni.
Az egészséges vízre viszont szükség volna, Srí Lankán talán ebből van a legnagyobb hiány. Egyelőre öt család kapja meg a kulcsot, ők is csak jelképesen, a megnyitó után néhány hétig még sátorban laknak. Az egyik házban anya bóklászik, karján kisfiú, arcán látható elégedettség. Sajnos, csak szingalézül ért, hiába szólítom meg.
{p}
Ideje visszatérnem a megnyitóra, megkezdődnek a beszédek. A vendégek sorában ott látom Csizmadia Sándort, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat Srí Lanka-i és thaiföldi tevékenykedésének irányítóját.
- Ez így nem mehet tovább, mondtam a barátaimnak.
Sötét bőrű, sötét szemű fiatal szingaléz férfival, Thusamával beszélgetek Polhana halászfaluban. Thusama huszonöt éves, egyetemista.
- Az első, kisebb hullám után mélyen visszahúzódott a tenger, és mindenki rohant be a hatalmas langusztákért. Aztán jött a második, a hatalmas... Amikor néhány perc múlva visszahúzódott az is, már hullák hevertek a parton. Napokig senki nem nyúlt hozzájuk. Senki nem mert visszatérni a partra.
- Mitől féltek?
- Attól, hogy megint jön az ár. Meg a halottaktól.
Thusama végül három barátjával visszamerészkedett a tengerpartra.
- Borzalmas volt. Ismerősök, szomszédok, rokonok. Mind halott. A legkülönösebb azonban a csönd volt. Nemcsak, hogy emberhangot nem lehetett hallani, de az állatokét sem. A hőségben a szag egyre elviselhetetlenebb lett.
Thusama a barátaival elkezdett temetni. Reggeltől estig ásták a gödröket, temettek. Amikor pedig besötétedett, ittak. Napokig temettek, éjszaka ittak. Amikor végre végeztek, a férfi a falu újjáépítését kezdte szervezni. Tudta, hogy a halászok segítség nélkül nem boldogulnak. Ekkor akadt össze Csizmadia Sándorral.
- Száznégy ház újjáépítését vállaltuk. - A munkát a szeretetszolgálat áprilisig szeretné befejezni, Sándor azonban még marad: az egyházközi szervezet összesen 14 helyen épít az országban és Thaiföldön. Az északon élő, hindu vallású tamilok között szintén a szökőár okozta károkat igyekszenek enyhíteni, de építenek a muszlimok számára is iskolát, meséli egyszerűen berendezett palhonai irodájában Sándor. Az elkészült házak fényképét gombostűvel a falra tűzték. Legtöbbje cölöpön áll, így talán biztonságosabb lesz.
Járjuk a falut. Az egyik ház előtt férfi álldogál. A tolmácsolásban Thusama segít.
- Apám, anyám, nagybátyám, unokatestvérem és a tizenhat éves lányom halt meg a szökőárban. Mindenki, aki lenn lakott. Aki fenn volt az emeleten, az mind megmenekült. A feleségem, a többi gyerek.
Egykedvűen beszél, mint aki beletörődött élete folyásába, arcán nem veszek észre érzelmet.
A Srí Lanka-i kormányt az ünnepségen két miniszter képviseli. Szingalézül beszélnek, egyikük különösen szenvedélyesen; kár, hogy semmit sem értek belőle. Később megtudom, hogy a mezőgazdasági tárca vezetője minden leendő Hungama-lakónak öt pálmafacsemetét ígért.
Magyarországot a legmagasabb szinten Szabó Gábor, a Fejér Megyei Közgyűlés elnöke képviseli.
- The governor of Hungary... - némi derültséget keltve Magyarország kormányzójaként mutatja be az ünnepséget levezető elnök a megyei vezetőt, aki, ennek megfelelően, szép beszédet tart a népek barátságáról.
{p}
Jellegzetes, elnyújtott hangot hallok a tengerparton, amikor a díszebédre tartva megállunk egy percre, hogy a szökőár pusztítását megszemléljük. Müezzin hívja déli imára híveit. A mecset körül sátrak. A tengerhez tartok, ám az egyik sátorból hevesen integetnek, menjek közelebb.
A sátor előtt három kisgyerek, a bejáratnál inas férfi álldogál, benn kövérkés asszony a tűzhely mellett. A sátor egy légterű, benne a homokon egymás mellett ágyak, az egyik sarokban főzőalkalmatosság, néhány szék. Ez minden berendezés.
- Mennyiből élnek? - kérdezem.
- Mikor mennyit ad a tenger. Kaptam csónakot, mindennap kimegyek - feleli a halász. - Úgy napi háromszáz rúpia ki szokott jönni. Háromszáz rúpia hatszáz forintot ér. Bár Srí Lankán alacsonyabbak az árak, mint nálunk, ennyi pénzből ott is csak a legszegényebbek élnek.
- Meddig maradnak még itt?
- Azt ígérték, talán ebben az évben már jobb lesz.
Mit mondhatnék a nyomorúság láttán - mennék tovább, de addig nem engednek, amíg címüket, telefonszámukat fel nem írom. Ha küldenék valami segítséget!
Csodálkozom, hogy van telefonjuk, hiszen villany nincs a sátorban.
- A mecsetnél megengedik, hogy feltöltsük - mutat a férfi a tornyos épületre.
Sietnem kell, a buszon már csak rám várnak.
Az ebédre hivatalos Szenczy Sándor is, a Baptista Szeretetszolgálat Alapítványának elnöke.
- Egy árva ellátására napi tíz rúpiát ad a Srí Lanka-i kormány. Vagyis húsz forintot. Gondolhatod, mit lehet abból kihozni!
Az áldatlan helyzet enyhítésére a szeretetszolgálat árvaházat épített Colombóban és Help-házat Kahawában, egy kis halászfaluban. Előbb ezt nézzük meg.
- Nemcsak árva gyerekek léteznek, hanem árva szülők és nagyszülők is - vezet körbe Vaskuti Pál az otthonban.
Igaza lehet, a szökőár után bejárta a világot annak az egy-két éves, árván maradt kisgyereknek az esete, akiért több anya is jelentkezett, állítván, hogy az övé.
- Kézenfekvő volt az ötlet: a szülő nélkül maradt gyerekeket és a gyerekek nélkül maradt szülőket, nagyszülőket össze kell hozni.
Öt, emeletes épület, nyolcvan-nyolcvan négyzetméteresek. Alul konyha, mellékhelyiségek, felül hálóhelyiségek. Egy-egy épületbe hatan költöznek: a két szülő és négy gyerek. Az udvaron álló hatodik épületben laknak az elárvult nagyszülők. Az udvar közepén közösségi épület, benne orvosi rendelő, nyelvi terem és számítógépes szoba, az emeleten a közösség vezetőjének lakása. Mindez körülbelül harmincmillió forintból.
- Amikor felnőnek a gyerekek, tulajdonuk lesz a lakás - hallgatom Vaskuti Pált.
A Helpnek nevezett kezdeményezés az egész világon egyedülálló, állítja a férfi. Egy hónap múlva átadják az otthont, ő pedig Indonéziában épít újabbakat.
- Sziasztok, sziasztok! - harsogják kórusban a gyerekek, amikor két nappal később Szenczy Sándor körbevezet a colombói árvaházban. Ezt az egy szót ismerik magyarul, de ezt nagyon.
Az épületet tavaly decemberben adták át. A negyvenmilliós költséggel készült otthonban száz árvát tudnak fogadni. A gyerekek ellátásának egy részét azokból a háromezer forintokból fedezik, amit az alapítvány "Fogadj örökbe!" kezdeményezésére fizetnek be magyarországi támogatók. A program által egy éven keresztül tizenhat országban 13 ezer árva kap jobb orvosi ellátást, ruházatot, több vitamint és tanfelszerelést.
- Természetesen nem csak a szökőár áldozatait fogadjuk be - hallgatom Szenczy Sándort. Sötét, mosolygós szemek néznek rám, érdeklődőek. - Neki mind a két szülője meghalt az áradatban - mutat egy egészen sötét bőrű kislányra. - Először a rokonai vették magukhoz. Aztán, amikor nem kapták meg az állam által beígért segítséget, azt mondták, ők ugyan tovább nem tartják, beadták ide.
Előveszem a fényképezőgépem; persze mindegyik gyerek rajta akar lenni a képen.
- Sőt, nem is csak teljes árvák vannak itt - simogatja meg Szenczy Sándor a mellette álló kisfiú fejét. - Őt egy hónapra adta be az anyja a testvérével együtt. Azt mondta, a férje halász volt, de elvitte a cunami, fel szeretné keresni a rokonait, hogy segítséget kérjen, egy hónap múlva visszajön, kérdezte, ránk bízhatná-e addig. Miért is ne? Ennek lassan már egy éve, azóta hírét sem hallottuk.
origo.hu
borsonline.hu
travelo.hu
hirtv.hu
teol.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
mandiner.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu