Munka, verseny

A fő ellenzéki párt első embere például a következőket mondta Szentesen: "Magyarországon a személygépkocsi fönntartása szinte luxusszámba megy (...), ugyanakkor Magyarországon a gépkocsi - bizonyos színvonal alatt - nem luxus, hanem munkahely, megélhetés, ezért ennek a költségeit jelentősen csökkenteni kell. Azok, akik vidéken, kis településen a gépkocsihasználat magas díja miatt érzik elzárva magukat a munkahelyektől, azok számíthatnak változásra a választásokat követően."
Kezdjük ott, hogy az ötlet nem új. A Nagy Frigyes vezette agrártárca valami hasonló javaslattal állt elő 1997 tavaszán, a kiskőrösi gazdademonstráció idején, bár a konkrét előterjesztésben a szállítási adóterhek részleges enyhítése szerepelt, s ezek között "munkahely-megközelítés" címszóval jelezte a tárca a munkáltatói céllal elszámolt üzemanyag-költség adótartalmának lehetséges eltörlését. Vagyis hogy a gazda olcsóbban tudjon mozogni gépeivel. A pénzügyi korifeusok sólyomként repültek rá a javaslatra, mondván, ezt ellenőrizni nem lehet; s alighanem hasonló lesz a sorsa Orbán Viktor javaslatának is, hiszen egyvalamiben valóban nehéz lesz igazságot tenni: ugyan ki is az a magyar vidéken, aki valóban csak megélhetési céllal tart autót.
Merthogy az autó tényleg sokba kerül. Bármelyik, éppen hatalomban lévő politikai erő például kezdhetné azzal a kedvezményalkotást, hogy csökkenti az üzemanyag igencsak magas adótartalmát. De erre rögtön jön a pénzügyes, szociálisan oly igen érzékeny válasz, mely szerint ez igazságtalan, hiszen az enyhítés egyszerre vonatkozna a luxusterepjárók gazdáira és az olcsó, egyszerű kocsik lízingelgető, kiskeresetű tulajdonosaira is. Legyen hát a viszonyrendszer egyszerre mindenkinek rossz.
Ugyanakkor a felvetett gond tényleg létezik. A mai vidéki Magyarország "aktív" munkavállalóinak valóban létszükséglete az autó - többnyire úgynevezett alsó-közép kategóriás, viszonylag olcsó gyártmány -, és ez a jármű a jövedelemszerzés tényleges, valódi eszköze. A munkavállalás feltétele.
Aki mostanában járt bármelyik nagyvárosunk bevezető főútvonalain a kora reggeli órákban, tanúsíthatja: "melóskocsik" karavánja közelít új építkezések, nagyobb felújítások felé. A régi lazaság már a múlté, a brigádoknak percre pontosan ott kell lenniük a munkahelyeken, ehhez pedig megbízható, jó jármű kell. Amely vagy az egyik "brigádtagé", vagy a cégé.
A "bejáró munkavállalás" napjainkra valódi életformává vált. Három évvel ezelőtt készült felmérés szerint egy átlagos kistelepülés aktív munkavállalóinak 61,7 százaléka eljár lakóhelyéről, s 55 százalékuk nem tömegközlekedési eszközzel teszi ezt. Ennek is oka van: még a korszerűtlen Zsigulival is olcsóbb és egyben gyorsabb bejárni egy ötven kilométernél nem távolabbi munkahelyre, mint busszal vagy vonattal. Nem is beszélve az időhöz kötöttségről, mert a Zsiguli akkor indul, amikor vezetője akarja, a vonat meg nem.
A bejáró munkavállalás, a kocsi munkaeszközként való használatának olcsóbbá tétele a vidéki magyarok számára nyilván elfogadható cél lehet. De ezt talán ott kellene kezdeni, hogy akkor mi is lesz a vasúttal, az egyre reménytelenebb helyzetben működő Volán-járatokkal, a városok helyi közlekedésével. A kocsival járás ugyanis kényszerválasz egy kényszerhelyzetre: a tömegfoglalkoztatás megszűnésével a már emlegetett brigádok maguk keresik saját jövőjüket. Talán el tudják számolni költségeiket, talán nem. De azzal biztatni őket, hogy az állam generálisan orvosolhatja gondjaikat, fölösleges. A benzin annyiba kerül, amennyibe. Aki bírja, állja.
Ma ezt hívják "munkaversenynek".