Patrióták

Évtizede is már, hogy megismertem történetüket, s azóta sem feledhetem. Hogy is lehetne, amikor annyi mellveregetőnek mutattak példát hazaszeretetből.
Czirkelbach Ferencet látom magam előtt, amint jön haza a szőlőből, és mesél. Az elűzetésükről és a visszaszökésükről. Arról, hogy nem találták a helyüket Németországban. Arról, hogyan utazott haza édesanyjával, nagynénjével és három kistestvérével. Ahogy leszállították őket a vonatról, ahogy álltak a senki földjén, ahogy visszatoloncolták őket Ausztriába.
S ahogy másnap Sopronnál próbálták meg ismét átlépni a határt. Akkoriban, amikor a legtöbben az ellenkező irányba igyekeztek...
Soprontól Szőnyig gyalogoltak, ott mertek csak vonatra szállni, majd Bicskétől ismét gyalogoltak Mányig. Házuk már nem volt üres, a csősz lakott benne, aki vissza is adta volna nekik a tulajdonukat, ám hiába, nem tehette.
Hamarosan ismét kizsuppolták a családot, előbb Bicskére, utána Székesfehérvárra, majd a Mosonyi utcai toloncházba. Három és fél hónap múlva rakták át Czirkelbachékat a határon.
A következő alkalommal Hegyeshalomnál szöktek vissza.
Ismét lefogták őket.
Bicske, Székesfehérvár, Károly laktanya ezúttal a fogva tartási helyük. Hónapok múltán engedték csak el őket. Újból visszatelepedtek Mányra, ám egy éjszaka több száz rendőr vette körül a falut. Visszaszökött svábokat kerestek.
Ismét hónapokat töltöttek Bicskén, Székesfehérváron, a Károly laktanyában, míg visszatérhettek a falujukba. Most már végleg.
Hasonlóan a másik nyolc mányi családhoz, s vélhetően hasonlóan ahhoz a nyolc-tízezer svábhoz, akik az elűzött százhatvanezerből visszaszöktek.
A másik történet sem hagy nyugodni, ez sokkal nevesebb személy szájából hangzott el, ám sokan hallhatták. Joschka Fischer, a nemrég leköszönt német kormány külügyminisztere mesélte az újságíróknak, amikor néhány évvel ezelőtt hazánkban járt. Két benyomását is említette, mindkettő az édesapjához fűződik, akit Budakesziről űztek el. Az egyik a forradalomhoz kapcsolódik, amikor ő még kisfiú volt, s látta, amint édesapja éjjel-nappal a rádió mellett ülve fülel a magyarországi hírekre, esik kétségbe, amikor az oroszok bevonulnak az országba. Mint annyian a világon, gondolhatjuk, különösen, akinek volt magyarországi kötődése.
A másik emléke azonban már sokkal egyedibb. Ugyancsak a rádió mellett ült az édesapja, s hallgatta az ötvennégyes labdarúgó-világbajnokság döntőjének közvetítését. S zokogott, amikor a magyarok elvesztették a mérkőzést a németekkel szemben.
Azok a magyarok, akik megfosztották a vagyonától, elűzték a szülőföldjéről.
Azokkal a németekkel szemben, akiktől ő is származott, s akiknek az országában új hazára lelt.
Azt hiszem, ezt nevezik patriotizmusnak.