Egészség-ügyek

A rendelőkben persze biztosan korszerűsítettek ezt-azt, de a laborban - ahol (nem jókedvemben) az elmúlt időszakban többször megfordultam - bizonyosan húsz évvel ezelőtti állapotok uralkodnak. Az emberek vizeletmintás poharakkal mászkálnak a folyosón, s aki helyben szeretne vizsgálati anyagot szolgáltatni, az egy hatvanszor nyolcvan centiméter alapterületű vécébe kénytelen bepréselődni. És mivel mindenki siet, az emberre öt másodpercenként nyitnak rá, súlyosabbá téve az amúgy is kényes helyzetet. A kézmosó hideg vizes, szappan nincs.
Minderről persze nem azok az orvosok, ápolók, asszisztensek, kisegítők tehetnek, akik ebben a környezetben folytatják hivatásukat. Egy olyan rendszer részei, amelyhez - miként a szakrendelő folyosójához - húsz éve igazából nem nyúlt hozzá senki. Nálamnál sokallta tájékozottabbak ezerszer leírták már, hogy a magyar egészségügy "szerkezeti, gazdasági és morális válságban van", de én, a beteg ebből azt látom, hogy a laborfolyosón úgy állunk sorba, mint a hentesnél a felsálért (az egyik kórházba azért kellett vizsgálati eredményért másnap visszamenni, mert a nyomtatóból kifogyott a tinta).
S - hát igen - létezik a hálapénz. (Persze nem a laborszolgálatban.) Nagyon is létezik. Állami vagy önkormányzati intézményekben tulajdonképpen hallgatólagosan magánrendelést folytatnak egyes osztályokon, és ebben az ügyben a fehér köpenyes rend bizony nagyon szorosra zárja sorait. (Még az a röntgenes orvosnő is csak nagyon szűk körben ejt el keserű megjegyzést - "Miért nem mentem inkább sebésznek!" -, aki e lehetőségektől nagyon távol teszi a dolgát.) Talán ez a rendszer az oka, hogy minden választás előtt szóba kerül az orvosok fizetésemelése, és pillanatnyilag mégis az orvosi egyetem a legnépszerűbb felsőoktatási intézmény Magyarországon. Ahol mellesleg a szülőknek a képzés sok éve alatt súlyos milliókat kell elővarázsolniuk, hogy a szükséges könyvek, eszközök meglegyenek orvosnak készülő gyermeküknek.
Azt is be kell látnunk azonban, hogy ezt az egészet mi, betegek tartjuk fenn. A szülészeten a kismamák egymás között beszélik meg, mennyi is a főorvos úr "tarifája". Összefonódott itt minden mindennel. Pedig, ha a betegek zsebbe csúsztatott forintjából, amiből magánvagyon lett, mind fejlesztésekre ment volna el, az összegből talán még a körzeti orvosoknak is jutott volna CT-berendezésre.
Most ismét választások közelednek, ismét sok szó esik az egészségügyről. Az egyik fél azt mondja, hogy a helyzet nem jó, de javult, a másik meg azt, hogy jó volt, de romlott. Ja, meg szó lesz majd valamiféle reformról is, amely persze a következő években ugyanúgy elsikkad, mint az elmúlt négy kormányzati ciklus mindegyikében. Pedig bőven volna min elgondolkodni. Például, hogy a mai egészségügy gazdasági-pénzügyi rendszere elsősorban a gyógyításra költ, s nem a megelőzésre. Az esetek legalább kilencven százalékában az orvoshoz a már beteg magyar állampolgár kerül, s különféle pénzügyi elszámolási mutatók, pontok is ennek megfelelően alakulnak. (Vannak azért üdítő kivételek, például a népbetegséggé vált mellrák szűrésének fejlesztése-népszerűsítése.) Az úgynevezett fejlett országokban mások az arányok. Németországban például tizennyolc éves kortól a rendszeres nőgyógyászati rákszűrés olyan természetes, mintha a háziorvoshoz mennénk a megfázásunkkal.
Megelőzés, megelőzés - halljuk mindenhonnan, de egy komoly vizsgálatra mifelénk hónapokat kell várni.
Igaz, a valódi, ténylegesen változtató reformokra meg évtizedeket.