Jó Habsburgnak lenni

Itt, a IV. Károly király úton teremtette meg családjának azt a környezetet, melyben - akárcsak ő gyerekkorában - boldog és felelősségteljes életet élhetnek. Neve kötelezi. I. Ferdinánd, az első Habsburg-házi uralkodó a magyar trónon, ötszáz évvel ezelőtt született. Van mit feldolgozni és továbbvinni a családi hagyományból. Györgyöt egyedül az bosszantja, ha egy-egy Habsburg ős nevét parfé- vagy parfümnévként látja viszont. Gondolt rá, hogy levédeti a család nevét, de ez az eljárás rettentően drága, és egyébként is kijátszható a névvédelem.

- Milyen karrierről álmodott gyerekkorában?
- Habsburgnak lenni önmagában véve hivatás. Tanulni kell hozzá, tisztában kell lenni a történelem, a politika, a közélet, a nemzetközi kapcsolatok minden fontos részletével. Hogy konkrétan mi a napi megélhetésem, az az évek során változott. Gyerekkoromban a magyar lovászunkat irigyeltem nagyon, akitől lovagolni tanultam. Ő annyit lovagolhatott, amennyit csak akart, nekem pedig ennél lényegesen unalmasabb iskolai elfoglaltságaim is voltak.
- Milyen tanuló volt Habsburg György?
- Ami érdekelt, azzal, politikával, nyelvekkel és televízióval, bármenynyit hajlandó voltam foglalkozni. Később mégis jogtörténetet tanultam egy ideig, de elég unalmasnak találtam. Végül kiütéssel győzött a televízió. Gyerekkoromtól kezdve valósággal csüggtem a tévén. Ha tehettem volna, mást sem csinálok egész nap. De persze nem tehettem meg, mert elég szigorú nevelőnőnk volt, Anne-Marie Ott, akit semmivel sem tudtam meghatni, ha matematikaleckéről volt szó.
- A nagy gyerekkori vonzalomhoz képest mégis elhagyta a televíziózást. Miért?
- Dolgoztam Németországban a ZDF-nél. Volt egy dokumentumfilm-produkciós cégem. Később Magyarországon részt vehettem az első kereskedelmi televízió, a tv2 megalakításában, s igazgatója is voltam. Az első időszakban, talán még emlékeznek az olvasók, sokkal színesebb műsort sugárzott az adó. Több közéleti műsora volt, vallási programok. Ez már a múlté. A mai kereskedelmi televíziós gyakorlat messzebb áll az érdeklődésemtől. Nem bánom, hogy foglalkoztam vele, de tudtam, hogy új és izgalmas feladatok várnak még rám.
- Ha nem túl udvariatlan a megjegyzés, kellett is az új feladat. Hiszen már az édesapja generációjának is meg kellett tanulnia a saját erejéből eltartani magát, miután a Habsburgoktól minden vagyonukat elvették.
- Ez így volt. Apám, Ottó előadásokat tartott, cikkeket írt. És kétségkívül annyi előnye esetleg volt másokkal szemben, hogy neve és politikai ismeretei, kapcsolatai miatt keresettek voltak az írásai, illetve rengeteg előadói meghívást is kapott. Ő erre mindig büszke is volt, s bennünket is arra neveltek, hogy a megélhetésünkről magunk gondoskodjunk.
- Akkor végül is hagyományos polgári nevelésben részesültek: jó modor, szakma.
- Igen, és talán ennél egy kicsit többet. Alapvetően nagyon modern és egyben nagyon szigorú nevelést kaptunk. A már említett Anne-Marie Ott felügyelte a hét gyereket. Kemény napirend szerint éltünk, de önmagában a tény, hogy heten vagyunk testvérek, igazi gyerekparadicsommá változtatta a bajorországi Pöckinget, az otthonunkat. Ha apánk otthon volt, esténként igazi meséket mesélt nekünk a családi történelemről, hagyományokról. Megtanultuk a család történetét, egyes szereplőinek jelentőségét és szerepét. Megtanultuk Európa országait. Gyerekkorom egyik legszórakoztatóbb játéka az volt, mikor együtt ült este a család, és azt játszottuk, melyik országról ki tud többet. Az ilyen játékokból rengeteget tanultunk. Megtanultuk, hogy Habsburgnak lenni felelősség. Ha valami helytelent teszek, az az egész családra, a nevünkre rossz fényt vet.
{p}
- Soha, gyerekkorában sem lázadt fel a sorsa ellen?
- Kisebb lázadásaink voltak: hosszú haj, iskolai rendetlenkedések. De apám ezeket nagyon bölcsen ránk hagyta, mert tudta, hogy idővel úgyis elmúlnak.
- Mikor volt élete első emlékezetes közéleti szereplése?
- Tizenegy évesen tartottam az első nyilvános beszédemet. Apám helyett a család képviseletében kellett beszélnem Linzben, egy hivatalos rendezvényen.
- Félt, izgult?
- Mondhatnám, hogy izgultam, de nem lenne igaz. Nekem természetes volt. Lehet, hogy ezen más csodálkozik, de mi ebben nőttünk fel.
- Ön is hasonló szellemben neveli a gyermekeit?
- Igen. Szeretném a gyerekeimnek átadni mindazt, amit én kaptam a szüleimtől. Értékeket, hagyományt, felelősséget, a nevünk és a családunk iránti tiszteletet. Aki nem tudja, honnan jön, az azt sem tudja, hová tart.
- Ebben hol tartanak most a gyerekei?
- Ha tréfálni szeretnék, Zsófia Ildikó és Károly-Konstantin a nap bármely szakában tudja az irányt: ez pedig az istálló. Édesanyjuk lovaglószenvedélyét nemcsak örökölték, de gyakorolják is.
- Tulajdonképpen miért éppen Magyarországon él? Élhetne Németországban, Ausztriában, Csehországban, szóval nagy a választék, ha a volt Monarchia országait vesszük.
- Magyarországról sokat beszéltünk otthon. Szinte mindent tudtam erről az országról, csak éppen személyesen nem láttam soha. A nyelvvel is megpróbálkoztam, egy müncheni barátommal tanultunk együtt, de iszonyú nehéznek találtuk. Aztán a történelem segített ezen a problémán is. Apám, Ottó 1988-ban jöhetett először ide, egy évvel később pedig a család több tagja is elkísérte. Ő mindig is nagyszerűen beszélt magyarul, bencések tanították. Az Európai Parlamentben mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy Magyarország is Európa része, ezért minden évben egyszer a felszólalása egy szakaszát magyarul mondta el.
- És ön?
- Én csak pár szót tudtam magyarul, de amikor 1989-ben először betettem a lábam Magyarországra, végigjárhattam a családunk története szempontjából fontos helyeket. Elmentem Pannonhalmára, a bencésekhez, akik apám neveléséről gondoskodtak, és bejártam szinte az egész országot. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar ennyi barátom lesz. Elkezdtem hát intenzíven magyarul tanulni, s úgy éreztem, lehet valami dolgom, találhatok magamnak hasznos feladatot Magyarország demokratikus átalakításában, az európai integrációs folyamatban, az átalakuló médiában.
- Így is lett.
- Igen. Sokat közvetítettem az Európai Unió és Magyarország között, s igyekeztem, igyekszem jól felhasználni Magyarország érdekében azt a kapcsolatrendszert, melyre az apám mellett, majd később már saját jogon szert tehettem. Ennek köszönhetően később a megtisztelő utazó nagyköveti rangot kínálták fel nekem.
- A Magyar Vöröskereszt élére került. De miért?
- Könnyű válasz lenne, hogy ez nálunk családi hagyomány. Nagyapám, IV. Károly a Vöröskereszt fővédnöke volt. Az igazság azonban, hogy megkerestek: Magyarország legnagyobb szervezetének új arcokra, új programra, frissülésre volt szüksége. Felmerült, hátha tudok ebben segíteni. Mégiscsak háromszázezer tagunk van, több mint ötvenezer önkéntes. Ezt a szervezetet fejleszteni kell, s most ezen dolgozom minden erőmmel. Ezen a poszton olyan személyiségre van szükség, aki politikailag független.
- Az ön esetében ez egyértelmű?
- Igen.
- Habsburg Ottó azért az Európai Parlamentben nem függetlenként volt képviselő.
- Igaz, de ő politikus, én viszont mint diplomata foglalkozom a politikával. Az én esetemben azt mondhatom, hogy egy Habsburgnak a pártállása is Habsburg. A család értékrendje egyértelmű: hagyománytisztelet, tradíció és a modern fejlődés ötvözete. Európa, az Európai Unió erősítése, fejlesztése. A napi (párt)politika ezen kívül esik.
- A napi politikán felülemelkedve, hogy látja Magyarország fejlődési esélyeit? Ön mit tenne, ha hirtelen visszaállítanák a királyságot?
- Nem én vagyok a trónörökös, hanem az apám, ráadásul hét gyermekéből én a legkisebb fiú vagyok. Ez a veszély tehát még elvben sem fenyeget. De elég egy pillantás a térképre. Magyarország Európa logisztikai központja lehet. Az infrastruktúra, az autópályák kérdése. Nem mondom, korábban ment már gyorsabban és jobban is az európai felzárkózás, de én most is optimista vagyok.
{p}
Akarhatnánk királyt
Régi nagy baja a magyarnak örökös kettős lelkűsége, állítja levelében olvasónk, Cs. A. nyugalmazott levéltáros, aki Szentendréről postázott levelében nomenológusnak mondja magát (alább majd kiderül, miért nem fedi fel teljes nevét), s tézisét abban látja igazolva, hogy egész történelmünk során sokat bizonytalankodtunk a királyválasztás körül. Mintha magunk sem nagyon tudtuk volna mindig, egy akaraton vagyunk-e.
Levelének legérdekesebb részében névlélektani magyarázatot fűz mindehhez. A nomenológia, e sajátlagos tudomány leegyszerűsítve a személynevek rejtett társadalmi kisugárzásával foglalkozik. Egy-egy név viselőjéhez életünk során névrokonszenvünk szerint több vagy kevesebb bizalommal viseltetünk. Pistit szeretjük, Ubult nem. Más meg Ubult kedveli, Pistit nem.
Amikor választunk, öntudatlanul a bennünk lakó névválasztó segít választani. A (jelenlegi) magyar országgyűlési képviselők névösszetétele is aránylag jól tükrözi, mi lakik (lakott) lelkünk mélyén, amikor a legitim hatalmat kezükbe tesszük (tettük) le.
"Az Országgyűlésbe négy évvel ezelőtt beszavazottak között - áll Cs. A. levelében - tizennégy magyar király nevét viselők találhatók. Lászlóból van a legtöbb (40), ezután következnek sorjában: István (24), József (21), János (19), Imre (16), András (15), Péter (15), Lajos (8), Károly (5), Béla (4), Albert (2), Kálmán (2), Mátyás (2) és Mária (1). Hozzáteszem, a könnyebbség kedvéért a két személynevet viselőket (első nevükkel) vagy a férjük nevével  képviselősködő asszonyokat ide soroltam (9 személy). A 174 "királyos" méltán egészíthető ki két parlamenti magyar fejedelmi név, az Árpád (3) és a Zsolt (12) viselőivel. Összesen tehát 189-ükre vetül ilyen, névleges koronás árnyék. Néggyel kevesebben vannak annál, hogy a 386 tagú országgyűlés padsorait - királyias szövetségben - pontosan felerészben megtöltsék. "
"Mármost - kanyarodik vissza a levéltáros - királypártinak mondható-e öntudatlan névválasztása alapján a magyar, visszasír-e, legalább a maga szokásos óvatoskodásával, valamelyes királyi-fejedelmi fensőbbséget? Gondoljunk bele: alig négyszavazatnyi az a hajszál, ami elválasztja ettől! Hát, még ha ide soroljuk az ősi tisztséget őrző Gyulákat (7), a korábban kormányzó Miklósokat (6), fejedelmi, köztársasági elnök Mihályokat (6), Pálokat (6), Csabákat (4)".
Beérjük ennyi ízelítővel szentendrei nomenológusunktól, aki e latolgatással talán kissé el is rugaszkodik a tudományosságtól, leszűrt következtetését azonban érdemesnek látjuk idézni. Milyen tehát a magyar legitimitás tekintetében? "Nem akar királyt - szögezi le -, de büszke rá, hogy akarhatott volna. Aztán mindig megbánja."
(Végezetül: levélírónk, érthető módon, saját becses, póri nevével már végképp nem szeretne itt előhozakodni.)