Ki kell várnom, mi lesz a szerepem

- Egy 2005-ös kiadvány szerint ön az ország nyolcvanötödik leggazdagabb embere, majd azt is megemlíti, hogy ez csupán a fele néhány évvel ezelőtti vagyonának. Hogyan veszített ennyit?
- Az ilyen listák mögött nincs objektív mérce. Ráadásul a vagyonba sokszor beszámítják a hiteleket is. Azt nézik, hogy van egy százmilliárdot érő cég, és nem látják, hogy kilencvenmilliárdos hitel áll mögötte. De ha nagyon tárgyilagosak akarunk lenni, akkor a vagyonomnak jelentős részét tényleg elveszítettem a válásommal. Ezen kívül néhány vállalkozásomat, például a zalaegerszegi kenyérgyárat vagy a veresegyházi biotojásüzemet, bezártuk, mert komoly veszteség származott üzemeltetésükből.
- Ön, Somody Imre, azon kevés gazdag közé tartozik, bármekkora is a vagyona, akik sokat áldoznak jótékony célokra. Honnan a mecénáshajlam?
- Az életemben nagyon különböző szakaszok váltották egymást. Tizennégy éves koromig Tiszalökön egy kis telepen éltünk, a kukoricaföld közepén. Aztán másodikos gimnazista koromban visszaköltöztünk Szombathelyre. Hihetetlen dráma volt bekerülni egy városi gimnáziumba, ahol én voltam a vidéki, a szabolcsi, a prosztó. Meg kellett vívnom a harcot, hogyan válhatok egy senkiből valakivé, akinek barátai vannak, akit elismernek. Ezután egyetemistaként, gyenge némettudással kerültem ki az akkori NDK-ba. Ott ismét jött a helykeresés és a kérdés: hogyan tudom magam elfogadtatni. Mikor hazajöttem, első feleségemmel kaptunk egy közművek nélküli házat Budapest egyik munkáskörnyékén. Lovas kocsin közlekedő, félalkoholista emberek segítségével bővítettük, akiknek mindig azt mondtam: "Gyerekek, ha egyszer pénzem lesz, segítek." És ezt nem felejtettem el.
- Valóban sokat áldoz közcélra, mégis sokszor támadják. Érdemes ebben az országban jót cselekedni?
- Az az alapállásom, hogy soha nem egyedül, hanem csapatokban kell dolgozni és élni. Ha azért adakozom, hogy segítsek a szerencsétleneken, akkor el kell felejteni, hogy erről beszél-e a tévéhíradó vagy sem. Persze azokban a pillanatokban, amikor azt hiszem, teljesítettem, látszatra mégsem érdekel senkit, ez nagyon elkeserítő tud lenni.
- Összességében sikeresnek tartja magát?
- A kérdés azért is jogos, mert túl vagyok azon a fázison, amikor a sikert pusztán gazdasági szempontból mérem. Egy ember sikere sokkal inkább attól függ, hogy mint egyén jól érzi-e magát, megtalálja-e azt a családi hátteret, amelyben ez visszatükröződik, és emellett a közösségben is szerepet vállal. Úgy érzem, ebben jó úton haladok.
- Nehéz volt eljutni eddig a szemléletváltásig?
- Az ember nem a gazdaságban éli le az életét. Mégis a menedzserek többsége ezt a hihetetlen nagy tévedést példaként tárja a nyilvánosság elé. Hangoztatják, hogy napi tizenkét-tizenhat órát dolgoznak. De mit is jelent ez? Azt, hogy nincs család, kultúra, pihenés, sport. Hát ezt állítsam én a gyerekeim elé követendő példaként? Hogy akkor leszel sikeres, ha soha nem vagy otthon? Ha nem ismered a gyerekeidet? Ez marhaság!
{p}
- Könnyen mondja ezt egy Somody, akinek ki tudja, mekkora vagyon tornyosul a háta mögött...
- Nem pénzfüggő, hogy naponta hány óra hosszat nézek tévét. Helyette lehetne beszélgetni, olvasni vagy kimenni a természetbe. Sok olyan embert ismerek, akinek kevés pénze van, mégis tud értékeket közvetíteni a gyerekeinek. Ugyanakkor annyi embert látok, aki nagyon pici többletért annyi mindent odadob! Persze bárkinek lehet az életben olyan időszaka, mikor nagyon intenzíven kell dolgoznia. Én is műveltem ezt egy darabig. De be kell látni, hogy ez nagyon komoly sebekkel, maradandó sérülésekkel jár.
- Az ön esetében mi volt az ár?
- A huszonhárom éves nagyfiammal való kapcsolatom. Azt mondja, hogy nem voltam az apja. Hát hogy lehet valaki az apja, ha soha nincs otthon? Hogy nevelheti a gyereket, ha jóformán azt sem tudja, milyen iskolába jár? Azt hittem, ha nem is tudok vele eleget foglalkozni, de anyagilag megadok neki mindent, ráadásul mindig rábízom a döntést, az segít. Kiderült, hogy nem. Rosszul neveltük, és ez számomra nagyon keserű tapasztalat. Ezt a hiányt iszonyú nehéz pótolni.
- Úgy tudom, kapott egy új esélyt.
- A második házasságomból van három gyerekem, a legkisebb januárban született. Most még nagyobb bennem a drukk, jó lenne nem elrontani. Néha úgy érzem, elkényeztetjük őket, de ebben irtózatosan nehéz meghúzni a határt. A munka már csak kis része az életemnek. Én viszem őket óvodába, este részt veszek a fürdetésükben, és ha kedden-csütörtökön úszni megyek a gyerekkel, akkor tőlem hívhat a Jóisten is, ezt akkor sem mondom le.
- Hogy érzi, a gyerekkori céljait, mint amilyen a beilleszkedés, az elismertség, sikerült elérnie?
- Ha nagyon őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám, ugyanazzal küzdök ma is, mint gyerekkoromban. Másrészt viszont, tán mégiscsak tudtam valami elismerésre méltót alkotni, hogyha a kezdeményezéseim mellé odaállt jó néhány abszolúte elismert ember?
- Eljöhet egyszer az a pont, amikor azt mondja: megvan mindenem, fütyülök a közéletre, a külvilágra?
- Nem hinném. Nagyon sok értékes, elkötelezett ember van, aki társadalmi ügyekkel akar foglalkozni. Meg kell találnom azokat, akikkel hosszú távon együtt tudok dolgozni. Egyre nagyobb tömegekben van jelen a cselekvésbe átmenő elégedetlenség. A jelen lévő pártok nem alkalmasak arra, hogy kivezessék az országot ebből a kátyúból.
- Csak nem pártot akar alapítani?
- Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt azt gondoltam, jól tudok vállalatot vezetni, ezért jól tudnék pártot és országot is. De ez nem így van. Nem tudnék, mert nem szeretem a politika világát, döntéshozatali mechanizmusait, emberi viszonyait. Nekem a tudásommal és azokkal az emberekkel, akikkel együtt tudok dolgozni, csatlakoznom kell, támogatnom kell valamit.
- És látja már, milyen erő mögé tud majd odaállni?
- Nem, ennek a következő pár évben kell kikristályosodnia. Nekem pedig türelemmel ki kell várnom, hogy eldönthessem, mi lesz a szerepem. Furcsa hasonlattal élve: olyan ez, mint amikor az ember tudja, hogy elutazna egy jó vonattal, de még nem tudja, mikor érkezik meg a szerelvény, amelyikre fel akar szállni.