Lenkey-huszárok, vitéz jó testvérek

Így volt ezzel a jó ideje Galíciában állomásozó 6. (Württemberg) huszárezred is, melynek legénysége főleg Szatmárból, Beregből, Máramarosból és a hajdúkerületből származott. Az ezred a birodalom legjobban szervezett, legütőképesebb egységei közé tartozott a maga 1650 emberével s 1300 lovával. A Dnyeszter táján, Mariampolban állomásoztak, itt érte őket a hír, hogy odahaza nagy a baj, a Délvidéken a szerbek öldösik a magyarokat.
A császári és királyi huszárezredekben vasfegyelem uralkodott mindig, de a Württemberg huszárokkal akkor már nem lehetett bírni. Mind gyakrabban kérdezgették egymást, hogyan kéne hazamenni. Végül a Dnyeszter partján táborozó ezredesi osztály (egy huszárezred négy osztályba összevont nyolc századból állt) 2. századának őrmestere, a hajdúsági Harsányi Bálint vállalta a legnehezebbet: megszervezte századának a hazaszökését. Május 28-án éjjel indultak Magyarország felé, hogy harcba szálljanak a Délvidéket fenyegető szerbekkel. A teljes legénységi állomány lovon volt, de a tisztek nem akartak csatlakozni. Fogolyként magukkal hurcolták hát a szökést megakadályozni akaró Fiáth Pompejusz főhadnagyot is. A század parancsnoka, a később legendássá vált Lenkey János sem volt velük. Csak később értesült a példátlan fegyelemsértésről. Azonnal a legényei után lovagolt, hogy visszafordítsa őket. Ám azok hajthatatlanok voltak. Mi több, meggyőzték a parancsnokukat is, így három nappal később már Lenkey vezetésével vonultak be Máramarosszigetre.
Tettük óriási visszhangot keltett. A lelkes hazafiak azonnal szívükbe zárták őket, katonai körökben viszont - még a magyar sorezredeknél is - nagyfokú rosszallást váltott ki a tettük, hiszen a szökés az időben is a legsúlyosabb fegyelemszegések közé tartozott. Ám ezek a huszárok, mint ahogy a neves hadtörténész, Kedves Gyula írja egyik tanulmányában, nem egyszerűen dezertáltak, hanem lelkiismeretükre hallgatva, rendet, fegyelmet tartva keltek útra, hogy a hazát szolgálják. A hadsereg főtiszti kara nem volt ennyire megértő. Maga a hadügyminiszter, Mészáros Lázár is elítélte az önkényes hazatérést, s szigorú vizsgálatot indított.
A közvélemény azonban a huszárok mellé állt, Máramaros megye például hivatalos feliratban kért nekik büntetlenséget. A századot Máramarosszigeten szállásolták el, s fáklyás felvonulással, bankettekkel tisztelegtek a Lenkey-huszárok előtt. Nem sokkal később Szabolcs vármegye is hasonló tartalmú kéréssel fordult a kormányhoz, amihez tucatjával csatlakoztak más törvényhatóságok is. Petőfi sem sokat tétlenkedett, még azon nyáron megírta a Lenkei százada című, híres, húsz versszakból álló versét, melynek különösen utolsó sorai pontosan tolmácsolják a köz vélekedését: "Itt a haza földjén / Hová vont szívetek, / Forró öleléssel / Üdvözlünk titeket, / Vitéz jó testvérek / Üdvözlünk ezerszer... / Beszéljen akármit / A hadügyminiszter!"
Nem tudhatjuk, Mészáros Lázár lelkében mi játszódott le a hír hallatán, de kemény katonaember lévén a fegyelemből nem engedhetett. Ráadásul akkortájt a császáriakkal már tárgyalások folytak a magyar ezredek hazahozataláról - a fegyelemsértést mindenképpen meg kellett torolnia. Szigorú "büntetést" rótt ki a századra: július derekán Szegedre parancsolta s beosztotta őket a szerb felkelők ellen harcoló bácskai seregbe. Arra ítélte őket, amit a huszárok is akartak távol a hazától, Galíciában.
Nem sokkal később a teljes ezredet is lent találjuk a Délvidéken. Ott harcolják végig az évet, aztán a legtöbbjüket a Dunántúlra vezénylik. Lenkey ekkor már alezredes, és a 13. Hunyadi huszárezred szervezését irányítja. A század derekasan küzdött egész idő alatt a szabadságharcban. Egyik legderekabb harcosa Fiáth Pompejusz főhadnagy volt, akit annak idején túszként hurcolt magával a század. Sok más Lenkey-huszárral együtt életét áldozta a hazáért. Lent, a déli végeken, Szenttamásnál halt hősi halált.