Méreg volt a pálinka

A kisari Lakatos Ernő számára ugyanúgy kezdődött az a januári nap, mint a többi. Hajnalban kelt, felélesztette a spórban kialudt tüzet, aztán odatett egy kávét. A kicsiket betakargatta, az előszobából behozott egy öl fát, s lassan készülődni kezdett.
Be Fehérgyarmatra, guberálni. Biciklivel ment, Renáta lányának az élettársa is csatlakozott hozzá. Korábban egyedül járt, de az nem volt jó, mert nem mindig tudta megvédeni magát. A szatmári kisvárosban ugyanis nem egyedül ő guberál. Jár oda tíz-tizenöt csapat is a környező falvakból. Bennük nálánál fiatalabbak, erősebbek...
De most, hogy pár hónapja a leendő vejével guberál, senki se mer szólni neki. Van olyan nap, amikor két-háromezer forint is összejön a rézből, az alumíniumból, az üvegekből. Más szalad vele rögtön a korcsmába, de Lakatos Ernő beosztó ember. Igaz, ő sem veti meg az italt, de tudja, mi a mérték. Ha pedig túlságosan elragadná a hév, figyelmezteti a tárcájában megbúvó fénykép. A két, másfél éves unoka képe. Renáta gyermekei, akiket ők nevelnek szinte születésük óta.
Aznap nem volt igazán szerencséjük. De azért mégiscsak összejött annyi pénz, hogy a városban pelenkát vegyen a kicsiknek. Közben összeakadt pár jó ismerőssel is, és hát, mi tagadás, megittak pár kupicával. Aztán elindultak hazafelé. Már a város végén jártak, amikor felfedezett az utcán egy almásládát. S benne egy kétliteres műanyag flakont. A leendő vő meghúzta.
- Kóla - törölte meg utána a száját. - Barna kóla.
Nyújtotta Ernőnek is, de annak nem kellett. Vagy három kilométer után leszálltak a bicikliről, s letekerték megint a flakon kupakját. Akkor már Lakatos Ernő is ivott belőle. Furcsán édeskés volt, borzasztó kellemetlen utóízzel, de azért meg lehetett inni.
- Ez nem kóla - mondta. - Valami édes pálinka.
Haza, Kisar felé hosszú az út, még megálltak párszor, s bele-belekortyoltak az italba. De Lakatos Ernőnek nem igazán ízlett. Csak nyalogatta. Bent a faluban vett hát magának egy üveg bort, így értek haza.
Megvacsoráztak. Ő itta a bort, az asszony meg a fiatalok a kólát. Pontosabban az "édes pálinkát".
Másnap megismétlődött az előző reggel menetrendje. Ernő korán kelt, fát hozott be az előszobából, felélesztette a tüzet. Aztán odatett egy kávét. Nyolc-fél kilenc körül járt már az idő, de az asszony még mindig aludt. Az ikrek, a két kisunoka már javában gőgicsélt, megrázta hát a feleségét, hogy keljen. Ám annak halottfehér volt az arca, értelmetlen szavakat hörgött.
{p}
Ernő kirohant az udvarra segítséget kérni. A szomszéd, Rostás Árpád érkezett elsőnek. Akkor már Lakatosné magánkívül volt, s a szomszéd szobában alvó Renáta meg a párja is fennakadt szemekkel feküdtek az ágyon. Hívták a mentőket, jöttek is gyorsan. Előbb a gyarmati, majd a nyíregyházi kórházba vitték őket. De a két fiatalon már nem tudtak segíteni.
Másfél hónapja történt a tragédia, Ernő három, a felesége két hete tért haza a kórházból. Alig emlékeznek valamire. Ülnek a spór mellett, nézik a lángokat, s várják, hogy teljesen rendbe jöjjenek. Hogy hazahozhassák a két kis unokát. A tragédia után a rokonsághoz került a két csöppség, de aztán, hogy elhúzódott a kórházi kezelés, jobbnak látták, ha a gyámügyesekre bízzák őket.
- Bérszülőknél vannak - néz ránk szomorúan Lakatos Ernő. - De hazahozom én őket, ha addig élek is. Csak erősödjünk meg egy kicsit. Inkább hagynám levágni a két karomat, mint hogy idegenek között maradjanak. Tíz gyermeket neveltünk mi fel, igaz, belefúlt az egyik a Tiszába, de azt azért csak nem hiszik, hogy pont ezt a kettőt hagynánk árván!? Van nekünk tisztes jövedelmünk, rendes nyugdíjunk, meg az önkormányzat is segít. A fiatalokat is ők temették el... egy rossz szavunk sem lehet rájuk.
Lakatos Ernő valamikor a Dunántúlon, a péti nitrogénműveknél dolgozott, de aztán a trombózis leütötte a lábáról. Azóta rokkantnyugdíjas. Pét nem itt van, Kisartól jó négyszáz kilométer, onnan nem lehetett csak úgy hazaszaladgálni. Ő azonban még mindig visszasírja azokat az időket. Igaz, a családját ritkán látta, de legalább biztonságban tudta őket.
A falu szélső utcájában vagyunk, a házak egyformák, a hetvenes árvíz után épült mind. Az övék is az idő tájt készült. Az ikrek mellett még két gyermeket nevelnek, de nagy a ház, meg is van toldva, elférnek bőven.
- Még nagy is - legyint Lakatos Ernő -, nem győzzük fával. Mert fűteni ugye kell, de pénzünk erre már nem nagyon futja. A határból lopjuk, három-négy kilométerről, a Túr fasorjából. Félünk, hogy megfognak minket, s akkor mehetünk a börtönbe.
Melegedünk a spór mellett, Lakatosné gyökérdarabokat tesz a tűzre, félénken megszólal.
- Azt mondják maguk is, le fogják csukni? - int az ura felé. - Hát miért csuknák le, nem ölt ő embert!? Ő is ivott abból az üvegből! Honnan tudta volna, hogy valaki mérget tett bele? Azt kéne lecsukni inkább, aki megölte a lányomat meg a vőmet. De ha el is viszik tőlünk Ernőt, a kicsiket akkor sem fogom hagyni. Majd felnevelem én őket. Ha már az anyjuk meghalt, a nagyapjuk meg tömlöcben.
A tragédiát tárgyalás követi, az ikrek sorsa a bírák kezében van. A kisariak szerint emberséges az lenne, ha a kicsiket visszakapná a család.
- Természetesen elfogadjuk a döntést, de valóban ott lennének a legjobb helyen - mondja a polgármester, Jámbrikné Pintér Andrea. - Szűkösen, de tisztességesen élnek. És az önkormányzat segítségére is számíthatnak.