Öntésidő

A szerencsétlen tulajdonos egyike annak a sok ezer honfitársunknak, akit többszörösen ver a sors. Mivel eleve szegény, ott vett telket, rajta kis házat, ahol éppen belvíz-veszélyeztetettsége miatt olcsón adták. Évekig nem is volt baj, most viszont veszett az a kevés is, amit nagy nehezen összehozott magának.
Emberünk olyan országban lakik, amely meglehetősen vegyes viszonyban él együtt vizeivel. Nemzeti hagyományaiban előkelő helyet kap minden, ami ezzel kapcsolatos, a halétel éppúgy, mint a folyóhoz, tóhoz közeli letelepülés sok évszázados tradíciója. Ámde a Duna és a Tisza jó ideje már igazából áthömpölyög rajtunk, nemritkán súlyos gondokat, áradásokat okozva. Ilyenkor mindig elmondjuk, hogy az egyre gyakoribb áradások, belvizek egyik fő oka (főleg a Tisza és mellékfolyói esetében) az erdőirtás feljebb a vízfolyásokon, a szomszédos országokban: nincs, ami megfoghatná, lelassíthatná a hegyekből lezúduló hólevet, s végső soron emiatt kerül például a tévé a gumicsónakba a hazai öntésterületeken.
Erről a helyzetről azonban jó tíz éve tudunk. Születtek is nagy ívű tervek arra, miként lehetne megfékezni a lökésszerűen érkező víztömeget. Ezek egyike a sokat emlegetett Vásárhelyi terv, amely lényegében ideiglenes tározók tucatjainak építését emeli programmá. Ha árad a folyó, kivezetik a vizet oda, ahol csak kisebb kárt okoz. Később aztán még használni is lehet, öntözésre, halnevelésre. Az elképzelést mindenki támogatja, egy baj van vele: eddig egyetlenegy mesterséges tározó van pillanatnyilag többé-kevésbé bevethető állapotban, a többinek még a kiméréséig is alig jutottak el a szakemberek. Hasonló a helyzet a gátakkal is: ha nyakunkon a baj, a politikusok egymással versengve ígérik a védművek megerősítését, újak építését. Ekkor mellesleg maguk is el-elruccannak egy-egy veszélyeztetett folyószakaszra, s míg a kamera veszi, addig maguk is gumicsizmában rakják a homokzsákot. Aztán, amikor levonul az ár, nagyjából marad minden a régiben.
Ahogy úgy maradnak a nagy kárpótlási földosztás után betemetett árkok is: az új gazda mindenféle gátlás nélkül túrta be a meliorációs csatornát, csak hogy két méterrel szélesebb legyen a birtoka - most pedig csodálkozik, miért öntötte el a tábla felét a belvíz. Nem is olyan régen ezért súlyos büntetés járt volna, ma vállvonogatás van, sőt, egy évtizede állami támogatás is jár a vízgazdálkodást segítő szántóföldi munkákhoz, például meliorációs árok nyitásához.
A bevezetőben említett, elöntött falu egyébként évek óta pályázik némi állami támogatásra úgynevezett belvízelvezető övcsatorna építéséhez. Nem kapott, mégpedig mert a szakértők szerint olyan mértékű veszély, amilyen például az idén előállt, legfeljebb húszévenként állhat elő. Nem értem: ez most túl sok, vagy túl kevés?