Összecsapásra várt Udvarhely

Fiatalember halad el mellettem az utca sarkán, feltűnő jelenség, többen is utánanéznek: oldalán három fényképezőkép, az egyiken jó félméteres objektív. A Küküllő Szálló felől tart a Márton Áron térre. A szálloda az ország minden részéről érkező újságírók legfőbb szálláshelye, az ünnep előtti éjszaka valamennyi szobája foglalt. Akad olyan bukaresti kolléga is, aki már négy napja a városba érkezett.
Az érdeklődés persze nem véletlen: a Márton Áron térre székely nagygyűlést hirdettek, amelyre a Nagyrománia Párt vezére, Vadim Tudor százezer románt ígért ráadásnak... A románok részvételét végül lemondták, ám az államelnök, Basescu érkezése még most, az ünnep délelőttjén sem kizárt.
A nagygyűlés csak kettőkor kezdődik, az idő kellemetlenül hűvös, előző este még pilinszkázott a hó, beülök hát melegedni egy teázóba. A pultnál felirat: "Ma szeszes italt nem szolgálunk ki", mellette a Polgári Élet című hetilap, veszek belőle egy példányt. A vezércikkíró vitriolos szavakkal ostorozza a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a gyengeségéért, mármint azért, mert még mindig nem vívta ki a Székelyföld autonómiáját. Ma viszont a székelyek nyomatékot fognak adni igényüknek, ezért is gyűlnek össze.
Fiatal férfi lép a szűk helyiségbe, mellén jókora kokárda.
- Rendőrt vegyenek - szólítja fel a jelenlévőket, majd magyarázatul a csinos felszolgálónő felé fordul. - Annyian vannak, mint a nyű. Igaz, hogy minden ember rendőrnek születik - bólint most az egyik asztaltársaság felé. - Csak van, aki továbbképzi magát.
Az arcokon némi mosoly, de a férfit nem is igen érdekli a hatás, elviharzik. Lépnék utána, de mire fizetek, már eltűnt az utcán. Amúgy igaza van, a járdán párosával sétálnak az egyenruhás férfiak, hátukon a felirat: "Politie." Meg "Jandarmeria", azaz: csendőrség.

Tizenkét óra
Tömeget továbbra sem látok, pedig a szervezők szerint egész Székelyföldről várhatók a résztvevők.
- Most hallottam, minden buszt ellenőriznek az utakon, azért nem érkeztek még meg - magyarázza egy karszalagos fiatalember.
Egyelőre tehát csak kisebb csoportok lézengenek a téren, mások meg magányosan álldogálnak, házfalak mentén, s figyelnek. Egy ideig eljátszom a gondolattal, vajon melyikük feladata lehet, hogy rendbontás esetén mozgósítsa a karhatalmat.
Az emelvényen ünneplőbe öltözött zenekar játszik, mögötte hatalmas vászon, rajta a felirat magyarul, románul és angolul: "ENSZ-karta: Az önrendelkezés minden népnek joga" Az egyik erkélyen pedig: "Székelyföld, Dél-Tirol, Katalónia - Európa"
A tér közepén gimnazista korú fiatalok, kezükben magyar zászló, őket szólítom meg.
{p}
- Nekünk itt van Magyarország - válaszolja kérdésemre az egyik fiú. Haja hosszú, szeme feltűnően kék, vonásai finomak. Filmben bizonyára eljátszhatná valamelyik márciusi ifjú szerepét. - Hiába mondják, hogy ez Románia.
- Székelyföld nem Románia része? - kérdezek rá, hogy jobban értsem, mire gondol.
- Itt belül nem - szól közbe a társa a mellére mutatva. - S ki tudja, egyszer a valóságban is nem így lesz-e? Néhány éve még akkor is ránk szóltak, hogyha magyarul énekeltünk. Ma meg, nézz körül, mennyi magyar zászlót látsz.
Valóban, a téren egyre több csoport álldogál, s szinte mindegyikből zászló magasodik. Vagy magyar, vagy kék-arany-kék, rajta a nappal és a holddal. Itt-ott meg egy fekete-vörös lobogó, rajta szintén az égi szimbólumok. Mindkét zászló a székelyek jelképe.
Már csak a nevét szeretném tudni a fiúnak, azt azonban nem árulja el, csupán annyit, hogy Ádám, és a képzőművészeti szakközépiskolában szobrászatot tanul.
- Legalább szokják egy kicsit a románok, hogy mi is létezünk - feleli érdeklődésemre egy törékeny, ünneplőbe öltözött asszony, Szabó Annamária. Udvariasan válaszolgat, de érezhetően szeretné, ha békén hagynám. - A gyerekeim Ausztriában dolgoznak, de azt írták, ott még a fenyők színe is más - teszi hozzá. Többet nem tudok kihúzni belőle, pedig csak azt szeretném tudni, hogy szerinte miért lenne jó, ha a székelyek autonómiát kapnának.
A tér hirtelen telik meg, alig fél órával a kezdés előtt. Gyergyóból tíz busz is érkezett. Feltűnik egy-egy Árpád-sávos zászló is, a fotósok azonnal körbeveszik, a gépek kattognak.
Mellettem a Vasszékely szobra. A talapzat oldalán felirat: "Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok", a tetején pedig egy katona szobra, amint puskája csövét szorítva a tussal lecsapni készül. Még 1917-ben állították a 82. székely hadosztály előtt tisztelegve, a román uralom kezdetekor aztán nyomban el is kellett távolítani, s csak néhány éve kerülhetett vissza a helyére. Alatta idősebb székelyek beszélgetnek Csíkcsomortánból, hozzájuk lépek.
- Nem tartottak attól, hogy százezer román fogadja magukat? - kérdezem.
- Nincs Tudornak összesen annyi híve - válaszolja egyikük. - Meg aztán el is kellett volna idáig érkezniük... - húzza ki magát. - Udvarhely a Székelyföld közepén fekszik, székely településekkel körülvéve.
- S önöknek miért fontos, hogy itt legyenek?
- Hogy el ne vesszen a székelység. És csak azután következik a gazdasági érdek - teszi hozzá.
- Nem lehet elválasztani a kettőt - mond ellent a társa. - Ha szegények maradunk, a fiatalok oda vándorolnak, ahol meg tudnak élni. Ha volna autonómiánk, az útjaink sem így néznének ki.
Igaza van: az utolsó negyven kilométeren, Héjjasfalvától Székelyudvarhelyig kátyúból kátyúba zökken a kocsi. Hát még, ha letér az utas a kisebb székely falvak felé...
- Többet fizetünk be a közösbe, mint amennyit visszakapunk onnan - adják most már egymásnak a szót. - Pedig Székelyudvarhelyen esik egy lakosra a legtöbb vállalkozó az egész országban.
- Meg saját parlamentre van szükségünk, hogy a saját ügyeinket magunk rendezhessük, magyarul - teszik hozzá.
- Hiszen azt most is lehet... - jegyzem meg.
- Hogyne, csak várjuk meg, amíg el is intéződik valami.
{p}
Most már egymás után érkeznek a falvak küldöttei, kezükben tábla a településnévvel, mindegyiket taps köszönti. Nehéz megítélni, hogy mennyien lehetünk, a másnapi újságok tíz-tizennégyezer résztvevőről írnak, a szónokok később húszezerre teszik az egybegyűltek számát. Az bizonyos, hogy a Márton Áron tér megtelt, s állnak a környező utcákban is.

Délután két óra
Az emelvényre szónokok lépnek: Csapó József volt szenátor, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Nyújtogatom a nyakam, Traian Basescu államelnököt keresem a szememmel, ám nem érkezett meg, mint ahogy nincsenek jelen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviselői sem.
Szász Jenő, Székelyudvarhely polgármestere lép a mikrofonhoz, s köszönti az egybegyűlteket. A Székelyföld autonómiájának kiharcolásáért összehívott nagygyűlés kezdetét veszi.

Erősödő érzelmek
Várható volt, hogy amint közeledik 2007, vagyis Románia célba vett uniós csatlakozásának az éve, úgy fog erősödni a magyar kisebbség hangja. S ez természetes is, hiszen keleti szomszédunk számára is új időszámítás kezdődik jövőre: olyan klubba kérte a felvételét, amelyben a nyílt kisebbségellenesség szalonképtelen. Akkor tehát nincs más dolguk a magyaroknak, mint hogy ennek jeleire rámutassanak, s kérjék kiiktatását.
S érhetnek el sikereket is ezekben a történelmi időkben, föltéve, ha energiájuk nagy részét nem egymás szapulására fecsérlik. Mert legalább annyi kígyót-békát kiabálnak egymásra, mint az anyaországi társaik. Kérdés persze, hogy ez az erdélyi magyarság számára nem öngyilkosság-e. Könnyen előfordulhat az, ami a Délvidéken: a magyar pártok osztódással szaporodtak, s végül egyikük sem jutott döntéshozó helyzetbe. Ellentétben a szlovákiai magyar pártokkal, amelyek félretették ellentéteiket, koalíciót alkottak, s lám, ma minisztereik ülnek a kormányban.
Aztán mire megyünk velük, alig értek el eredményeket, épp csak jól megszedték magukat, hangzik az ellenvélemény. Hasonló hangok hallatszanak Székelyudvarhelyen is. "Ott ülnek a húsosfazekak mellett!" - hangzott a bekiabálás a "Miért maradt távol az RMDSZ az autonómiát követelő székelyek nagygyűléséről?" szónoki kérdésre.
A romániai magyarok ellentéteinek persze lehetnek gyümölcsei is, a március 15-én Kézdivásárhelyen ünneplő RMDSZ-elnök - mellesleg miniszterelnök-helyettes - Markó Béla hangja majdhogynem radikálisabb volt, mint a székelyudvarhelyi szónokoké. Lehet persze, hogy csak a szavazatok elvesztésétől félt, de az eredmény szempontjából mindegy, hogy színből beszélt-e vagy szívből. A lényeg az, hogy a napokban az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség képviselőiből álló küldöttség jár Brüsszelben, és igyekszik rávenni az európai politikusokat, hogy hassanak Romániára az autonómia megadása ügyében.
{p}
Székely történelem
A székelyek eredetének kérdése egyike a történelem igazán talán soha ki nem bogozható rejtélyeinek. A vélemény Szűcs Jenő történésztől származik, s ez talán az egyetlen, amiben a székelység eredetét illetően egyetértenek múltunk kutatói. No meg abban, hogy mai lakóhelyükön nem őshonosak. Némelyek szerint a hunok maradékai, mások szerint a magyarokhoz csatlakozott és később nyelvet cserélt, bolgár-török eredetű törzs az övék.
Akármi is az igazság, annyi bizonyos, hogy a székelyek a XIII. századtól 1848-ig nagyfokú törvényhozói, végrehajtói, közigazgatási önállósággal, vallási és kulturális autonómiával, pénzügyi és katonai kérdésekben szabad döntési joggal rendelkeztek.
Erdély és Magyarország uniójával nemcsak az országrész önállósága pecsételődött meg, hanem a székelyeké is. A trianoni békeszerződéssel Erdélyben az államalkotó magyarságból nemzeti kisebbség lett. A két világháború között a romániai magyar jogászok kidolgozták Erdély közigazgatási autonómiáját. Arra hivatkoztak, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatok és a nemzetközi kisebbségi szerződések szavatolták a nemzetiségek oktatási, kulturális és egyházi önállóságát, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén pedig az önkormányzatot. Elképzelésükből semmi sem lett.
A háború után, a sztálinista rendszer megszilárdulása idején, 1952 szeptemberében alakult meg a Magyar Autonóm Tartomány. Sokan remélték a magyarok akkorra már megnyirbált jogainak visszaállítását, ám hiába. 1968-ban pedig, a megyerendszer visszaállításakor, megszűnt az akkor már Magyar Maros Autonóm Tartománynak nevezett területi egység. Az önrendelkezésről Ceausescu bukásáig hivatalosan nem eshetett szó.
Az ismét egyre erősödő autonómiatörekvéseket a román politikai vezetés következetesen az ország alkotmányára hivatkozva veri vissza, mert abban az áll, hogy Románia nemzetállam.