Vízbe vesző gazdaságok

A tolnai településre egy elkeseredett földtulajdonos, Sánta János meghívására érkeztem. A konyhában felesége disznótorossal és kávéval kínál, közben a férfi belekezd történetükbe.
- Egy egész két tized hektáros területem volt tavaly búzával bevetve, mind tönkrement. Idén már semmivel sem tudom beültetni. A téesznek tíz hektár kukoricája veszett oda, másnak az alagsorában áll a víz. A sógoromnak hét hektár erdeje áll folyamatosan vízben; de erről meséljen ő.
A sógor, Pilisi Sándor érkezésemkor az asztal mellett ül, hivatalos papírokat rendezget. Megered a nyelve:
- Az elárasztott erdőm egy része kipusztult. Ezerkétszáz köbméter fát tudtam kitermelni, négyszáz tönkrement. Egymillió forint a károm, ráadásul az erdőfelügyelőség a fák pótlására kötelez. De hogyan ültessek, ha áll a területemen a víz?
A probléma Sánta János szerint nem egyedi, a téesz mellett huszonöt-harminc gazdát érint. Káruk a több százmillió forintot is elérheti. Az áldatlan állapotért a helyi önkormányzatot okolja.
A falu ugyanis a Duna árterében, a Bogyiszlói-Holt-Duna-ág mellett fekszik. Csatorna köti össze a nagy folyóval, amely elméletileg a holtág vízszintjének szabályozására szolgálna. Ám az önkormányzat a panaszosok szerint jó tíz éve, mióta a háromszáz főt számláló horgászegyesület kibérelte a holtágat, a nagy létszámú egyesület nyomására túl magasan tartja a vízszintet. Így ha jön egy kiadós eső vagy áradás, a környező területek nyomban víz alá kerülnek.
Kártérítést hiába próbálnak kérni, a különféle illetékesek egymásnak dobálják a labdát. Most aláírásgyűjtésbe kezdtek, de eddig csak nyolcan álltak melléjük. Van, aki a békesség kedvéért inkább nem szól. Sánta János sem szívesen emel hangot az áldatlan állapot ellen, mert - mint mondja - a polgármester és a jegyző felesége is rokona, de valamit tenni kell.
- Volt, aki próbálkozott víztűrő fákkal, az is mindegyik kipusztult. A megoldás a vízszint alacsonyabban tartása és az eliszaposodott holtág kotrása lenne. Az onnan kikerült iszappal pedig fel lehetne tölteni a kérdéses területeket - mondja Pilisi Sándor.
- A csatornát is tisztítani kellene. Minden gazda fizeti a földjei után az érdekeltségi hozzájárulást a víztársulatnak, hát mire fordítják ezt a pénzt? És ha az önkormányzat tudja, hogy csak ekkora a csatorna kapacitása, akkor miért nem nyitotta meg már jóval előbb a zsilipeket? Mindenki más érdeke előbbre való a mezőgazdaságénál? - háborog Sánta János.
- Kérdezzük meg a polgármestert! - javaslom.
Tóth István polgármester kedélyesen fogadja kis delegációnkat. Vízügyi szakember, aki két éve az illetékes Szekszárd-Paks Vízi Társulat elnökhelyettesi posztját is betölti. Higgadtan válaszolgat kísérőim heves támadására. Figyelem a szócsatát. Nyilvánvaló, a polgármester jól ismeri az évek óta húzódó ügyet.
- Amellett, hogy folyamatosan egybe kell hangolnom az eltérő érdekeket, a helyzet három fő problémára vezethető vissza - fordul felém. Az egyik a víz levezetésére szolgáló Bogyiszlói-főcsatorna állapota.
{p}
Kiderül, az ezredforduló táján eluralkodó belvízproblémák miatt a csatorna kezelését pénzhiány miatt (mint az országban máshol is) az állam rásózta a vízi társulatokra. Ettől kezdve a Szekszárd-Paks Vízi Társulat felelt a karbantartásért. Kezdetben nem is volt gond, mert az önkormányzatok és gazdák minden egyes befizetett forintja után két forint állami támogatás járt a feladat ellátására. A kormányváltáskor az összeg felére csökkent, tavaly óta megszűnt. Vagyis a csatorna kotrására nincs pénz. Az önkormányzat alkalmi megoldással próbálkozik: házilag tákolt vasdarabokat húzat végig időnként a mederben két traktorral.
- Gondot okoz az is - folytatja a polgármester - hogy a környező Fadd-Tolnai-holtágrendszerben, ahova többek között a Paksi Atomerőmű hűtővize is áramlik, szintén magas a vízszint. Már kardoskodtam a csökkentésért, de a döntés a tolnai és faddi önkormányzat, valamint a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság kezében van. Ők azonban a horgászok és a korcsolyázók érdekeire hivatkozva vonakodnak megtenni.
A harmadik problémát a polgármester kissé félve szögezi le. Nem csoda, hisz kijelentése kísérőimből nagy ellenállást vált ki.
- A kérdéses területek olyan mélyen fekszenek, hogy nem alkalmasak mezőgazdasági termelésre. Ezeket a nemegyszer csupán tíz aranykorona körüli értékű földeket vissza kellene adni a természetnek. Lehetne ott rét, legelő, erdő, nőhetnének rajtuk malátfüzek, megjelenhetnének a gázlómadarak és a függőcinkefészkek.
- Ez gúnyolódás! - horkan föl Sánta Ferenc. - Apasztani kell a vízszintet - köti az ebet a karóhoz -, és energiafákat kell telepíteni. Tíz év múlva az egész falut elláthatnánk.
- Fizessen az állam olyan kártérítést, ami ellensúlyozza a termeléskiesést! Vagy töltsék fel iszappal, hogy használhassuk! - véli Pilisi Sándor.
- A kotrásról tárgyalunk egy holland céggel, a költségekre pályázunk. Ez azonban nem oldja meg a legmélyebben fekvő területek gondját - vág vissza a polgármester.
E szócsata után rendeli kérésemre (akkor még nem tudtam, mi vár rám) a vadászdzsipet, hogy végre megnézhessem, miről is beszéltünk idáig.
- Ez az a bizonyos alagsor - mutat útközben az egy-két méter mély lapályban emelt épületre. A ház előtt, a közterületen is bokáig vízben állnak a fák. - Ez a terület mindig is ilyen volt, ezt tudnia kellett volna a tulajnak vagy a tervezőnek.
- Vagy az építési engedély aláírójának - teszem hozzá, de hamarosan belém fagy a szó.
A falu határában egy darabig dagonyás, felázott földúton rodeózunk, majd a szántóföldön robogunk tovább. A levágatlan kukoricás sem akadály sofőrünknek. Átvágunk mindenen, végül egy náddal benőtt folyómedernél kötünk ki. A meredek parton csak remélhetem, hogy a sofőr tudja, mit csinál. A nádas után, még mindig a mederben haladva, elérkezünk végre a sokat emlegetett területekhez.
- Hát erről beszéltem - mutatja a polgármester. - Aki felszántja a tó fenekét, az ne csodálkozzon, ha időnként elönti a víz.
Visszaindulunk. Görcsösen kapaszkodom az ember lelkét is kirázó, időnként kifaroló terepjáró oldalába, és az elkeseredett gazdákra gondolok.