Egy elmaradt riport helyett

Korábban nem ismertem a felvonulásokat szervező CriticalMass mozgalmat, ősszel találkoztam velük először, akkor is egy autós hívta fel rá a figyelmemet. Álltam a Szilágyi Erzsébet fasor egyik oldalán, vártam, hogy kizöldüljön a szabad átjárást jelző kis kerékpár a lámpán, amikor beszólt egy autós:
- Miért nem inkább a Hősök terén tartod fel a forgalmat?
Hangjában olyan indulat vibrált, amit vélhetően a szokásos reggeli közlekedési őrület táplált benne. Sajnáltam szegényt.
Este, a szerkesztőségből jövet aztán megértettem, hogy a kerékpárosok melegebb éghajlata aznap miért éppen a Hősök tere volt. Hat óra felé a Margit körút a híd felé lezárva, a kerékpárosok önfeledten tekertek a pesti oldal felé. Persze csatlakoztam hozzájuk, elvégre nem mindennapi élmény, hogy ahol máskor csak félve merészkedhettem az útra, ott most enyém a pálya. A körút az Andrássy útig, sőt egészen a Hősök teréig telve kerékpárosokkal.
A térnél rögtönzött beszédek hangzottak el; rendszert nemigen találtam bennük, de jópofa volt valamennyi. Ezer oka lehet annak, hogy valaki kerékpárral közlekedik a városban, a mozgásigényétől kezdve az olcsóságán át az autós közlekedés idegőrlésének elkerüléséig. Itt éreztem először, hogy van még egy ok. A résztvevők számára sem teljesen tudatosult tiltakozás az ellen, ami éppen van. Még csak nem is elsősorban a városvezetés ellen, amely nem figyel kellőképpen a kerékpárosok gondjaira; bár a felszínen bizonyára az is munkál. Ám mélyebben tiltakozás a fennálló fogyasztói társadalmi beidegződések ellen. A megszokott ellen, az általánosan elfogadott ellen. Azt hiszem, ezt nevezik ellenkultúrának.
A forgalom tehát állt - ahogy hallani lehetett, az egész városban -, mi pedig élveztük a szabadságot. A vérmesebb autósok persze átkozódtak, egyikük például felnyitotta a motorháztetőt, beindította a motort, s teljes járaton bőgette. Kerékpáros ugrott hozzá, hagyja már abba, de hiába. Rendőr érkezett, a kerekes bőszen követelte az intézkedését.
Egyben biztos lehettem: ha eddig nem utálták egymást eléggé az autósok a kerékpárosokkal, akkor ezután biztosan fogják. Legalábbis azok, akik minden alkalmon kapva kapnak, ha tárgyat találnak a bennük lévő indulatok levezetéséhez. (Idén talán kevesebb volt a feszültség: a rendezők hétvégére kérték a felvonulási engedélyt.) Mert hogy ilyen indulat létezik, azt szinte naponta tapasztalom. Egyik este például tekerek át a Margit hídon, szépen, szabályosan, jobbra húzódva, kivilágítva, talán csak a csillag jár ilyen szépen az égen, amikor a csodaautó anyósüléséről kiszól az ifjú:
- Miért nem a járdán mész, te...
Mondott még mást is, de azt most a kényesebb ízlésű olvasók kedvéért nem idézem. Azt meg nem is említem, hogy a kevéske kerékpárutat szívbaj nélkül torlaszolják el az autók, vagy odaparkolnak rakodni. S ha szól nekik a kerékpáros, nem egy közülük csodálkozik, mi a gond. Észre sem vette, hogy kerékpárútra állt. Többségük tényleg nem veszi észre, látszik rajta. Egyszerűen nem tudatosult benne, hogy az nem az ő területe. Bezzeg, ha egy kerékpáros a Nagykörút közepén támasztaná le a járgányát... Pedig csak ugyanazt tenné, mint amit az autósok a kerékpárutakon elkövetnek.
{p}
Na igen, a kerékpárutak. Miért nem azon mentem, kérdezték néhányan, bekötött fejemet látva. Egyszerű a magyarázat. Mert arrafelé éppen nem volt. Budapesten például az 1,7 millió lakosra 140 kilométernyi kerékpárút jut, vagyis egy emberre tíz centiméternyi sem. Miért nincs több? Mert nincs pénz az építésére, halljuk a feleletet. Kétlem, hogy ez a valódi ok, hiszen sok másra azért telik. Csak éppen nem erre. Amúgy pedig kevés dolog kifizetődőbb, mint kerékpárutakat építeni.
- Ha biztonságosabb volna, én is kerékpárral közlekednék - hallom ismerősömet.
Felmérések szerint, ha egyre több településen már-már nem a vakmerőséggel volna határos a kerékpározás, az autósok tíz százaléka szívesesen váltana két kerékkel kevesebbre. S talán még többen is, ha arról a tíz százalékról látnák, hogy épségben megérkeztek úti céljukhoz.
A nyáron volt szerencsém tekerni egyet, ha nem is Amszterdamban, de tőle némileg északra, Alkmaarban. A mintaszerűen kiépített kerékpárutak reggelente iskolásokkal, munkába igyekvőkkel vannak tele. S nemcsak edzőcipős fiatalokkal, hanem decens ábrázatú, nyakkendős idősebbekkel is. Arrafelé ugyanis, ha egyéb dolga miatt nem sietős az útja, a vállalatvezető, bankigazgató is nyeregbe pattan. Úgy látszik, ahol kellő idő óta gazdagodhatnak a polgárok, már nem érzik ellenállhatatlan kényszerét annak, hogy vagyont érő autó formájában mutogassák fűnek-fának, mire jutottak...
A kerékpárutak Hollandiát ugyanúgy behálózzák, mint az autópályák. Mindenütt azonban ott sem engedik meg a terepviszonyok az építésüket. Ilyen helyeken az országutakra festik fel - és karban is tartják! - a jelzéseket. Ezeken a kerékpárosé az elsőbbség, de ha éppen nem jár arra egy sem, autó is rámehet. Egyszerű megoldás, sok pénzbe sem kerül. Csak egy kis akarásba.

*

Alig egy órával a kórházba érkezésem után az autó vezetője már az ágyamnál állt, tördelte a kezét, ne haragudjak. Nem volt bennem indulat, attól nem gyógyulok hamarabb, azt meg tudtam, hogy a szándékosság árnyéka sem vetült rá. Akkor meg miért átkozódnék?
Magam is autózom, tudom, hogy elég egy tizedmásodperc kihagyás, s bármi megtörténhet. Bármelyikünkkel. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az, félek, még nem vezetett. S akkor még nem is említettem a kivilágítatlan, a forgalommal szemben haladó vagy éppen kocsmából hazafelé kacsázó kerékpáros kollégákat. Rájuk vélhetően az angyalok vigyáznak, mert hogy ők magukra nem, az bizonyos. Az évi több száz halálos kimenetelű kerékpáros baleset egyharmadáért az áldozat a felelős.
Nézegetem a CriticalMass honlapját, látom, mozgalmat igyekszenek indítani. A város különböző pontján tízen-húszan összeállnának naponta, együtt mennének munkába vagy onnan hazafelé, bárhová. Lelkesek: "Mi nem akadályozzuk a forgalmat. Mi magunk vagyunk a forgalom" - írja egyikük, persze angolul, mert az most nagyon menő). Én azért belevenném a forgalomba az autósokat is. Együtt még messzebbre juthatnánk.