Előbb-utóbb úgyis bedőlsz!

Egészen addig, amíg meg nem szólított egy idős, ősz néni, miközben a metróra vártam.
- Szívgyógyszert kell szednem - mutatta a receptjét. - És nem tudom kiváltani...
Régi trükk, fordultam arrébb.
- A fiam meg nem ad - hallottam a hátam mögött.
Hangja valahogy más volt, mint a többi kéregetőé. Szelíd, nem követelőző. Mint aki akkor sem bántódik meg, ha elutasítják. Csak éppen szólt...
- Százhúsz forint hiányzik...
Ránéztem: szemében végtelen szelídség. Jóságos nénike, jobb sorsra érdemes, nem a szokásos erőszakos koldus. S csak százhúsz forintja hiányzik. Nevetséges összeg, neki meg esetleg az életét menti meg. Nem lehet nem adnom, nyúltam a pénztárcám után.
- Köszönöm, kedves! - hálálkodott, s indult is arrébb.
Igen, az ilyeneknek kell adnom, szálltam be a metróba. Lám, nem mindegyik egyforma.
Ahogy megindult a szerelvény, még láttam a nénit. Éppen egy fiatal párhoz fordult, kezében a vény. Arcán ugyanaz a szelíd mosoly, amellyel hozzám lépett.
Egy világ omlott össze bennem. Soha, soha többet!
Koldusokkal, tömegével, Srí Lankán találkoztam legutóbb. A szigetországban természetesnek tartott foglalkozás a koldulás, űzői a turistákra szakosodnak, igaz, földijeiktől nem is igen volna érdemes kérniük, nagy a szegénység.
Módszerük a kitartás és a találékonyság. Csak egy példa: szállásomról a közeli városba igyekeztem. Ilyesmire a legjobb közlekedési eszköz a tuk-tuk, ez a nyitott, háromkerekű járgány. Amint kiléptem a kapun, hárman-négyen is ajánlották, hogy segítenek szerezni egyet.
- Nem, köszönöm - hajtottam el őket. A tuk-tukok ugyanis tömegével álltak a bejáratnál, csak intenem kellett valamelyiküknek. Azt hittem, ezzel a dolog le is záródott, ám dehogy. Amint beszálltam, a másik oldalra egy derék szingaléz telepedett mellém.
Talán szeretne ő is bemenni a városba, csak nincs pénzre rá? Egyáltalán nem erről volt szó.
- Megmutatom, hol lehet a legolcsóbban vásárolni - ajánlotta.
- Nem vásárolni megyek, hanem a buddhista szentélyt szeretném megnézni - köszöntem meg a segítségét.
Kéretlen útitársamnak azonban esze ágában sem volt kiszállni a járgányból. Utam ettől kezdve igen küzdelmessé vált: kértem, könyörögtem, fenyegetőztem, hogy szálljon már ki, ő meg erősködött, csak segíteni akar. Bánom is én, gondoltam végül, majd a városban megszabadulok tőle. A tuk-tuk először persze egy üzlet előtt állt meg, és az ajtóban már vártak. Bizonyára nem én voltam az első felhajtott turista, meg nem is az utolsó; én azonban nem voltam hajlandó faragott elefántot venni, indultunk hát tovább. Végre a szentélyhez értünk. A sofőr megvárt - útitársam úgyszintén. Tőlem akár vissza is jöhet velem, legyintettem, akkor sem kap egy rúpiát sem.
- Gyerekeim vannak - említette, ahogy közeledtünk a szállásom felé.
Aha, már kezdi.
- Éheznek.
Sajnálom, gondoltam, s néztem a tájat.
- Tejre lenne szükségük.
Ja, vagy inkább te szeretnél inni.
- Ha venne nekik egy kis tejport...
{p}
Micsoda? Nem pénzt kér? Lehet, hogy azért ez az egész hercehurca? Azért maradt, akárhányszor ki akartam dobni? Azért, hogy a gyerekeinek tudjon mit hazavinni? Mert éhesek? Lehet, hogy ez egy jó apa, én meg egy szívtelen állat vagyok?
- Rendben. Tejport veszek.
A férfi hálálkodott, s megállíttatta a tuk-tukot egy élelmiszerboltnál, nem sokkal a szállásom előtt. Előrementem, de az eladó nem beszélt angolul, ezért a férfival váltott néhány szót szingalézül, majd elém tett egy nagy dobozt. Gyanakodtam még kissé, mi lehet benne, de az oldalán ott állt angolul is: "milk powder". Rendben.
- Háromszázhatvan rúpia - fordította útitársam az összeget. Kicsit sok, de ez is rendben, a gyerekek nem éhezhetnek.
Fizettem, a férfi átvette a dobozt, s visszamentünk a tuk-tukhoz. Ő azonban már nem szállt vissza. Akkor én sem teszem, gondoltam, úgyis pár lépés a szállásom. A kocsi elment, az én szingalézem pedig indult vissza a boltba. Talán bennfelejtett valamit, néztem utána. Ám nem így volt. Letette a pultra a dobozt - az eladó pedig három darab százrúpiást.
Mit mondjak? Ő nyert.
Rá se nézek több koldusra Srí Lankán, ez szent elhatározásom volt. Pedig jöttek továbbra is, néha csapatostul, de én meg sem hallottam a kéregetésüket.
Egyik délelőtt piacon sétáltam, amikor rám akaszkodott egy öregember. Magas, vékony férfi volt, görnyedt háttal, hosszú szakállal. Mint egy guru, akadt meg rajta a szemem, amitől végképp levakarhatatlanná vált. Velem nincs szerencséd, gondoltam. Ám az öreg türelmesen követett, ha bementem egy-egy boltba, megvárt, időnként pedig motyogott:
- Éhes vagyok.
Nekem ugyan mondhatod. Ő pedig jött utánam kitartóan, s hajtogatta:
- Éhes vagyok.
Egy zöldségesnél álltam, amikor megint mellém lépett. Az üzlet előtt nyitott szájú zsák, benne rizs. Jól van, gondoltam, most próbára teszlek. Veszek neki egy kiló rizst, és ha igazán éhes, ennek is örül.
Az öreg ingatta a fejét.
- Nincs hol megfőznöm.
Jó trükk, adjak inkább pénzt, ugye? Hát nem. Széttártam a karom, akkor nem tudok segíteni.
- Menjünk étterembe - ajánlotta.
Na ne viccelj, öreg, mosolyodtam el, s léptem arrébb. Ő meg csak jött utánam, kitartóan ismételgette:
- Éhes vagyok.
Aztán megfogta a karomat, egy koszlott épület emeletére mutatott.
- Ott az étterem.
A szegényes épület kíváncsivá tett. Ez egy étterem? Inkább kifőzde lehet. Sohasem voltam még ilyen helyen. Az öreg indult is befelé. Most mit tegyek? Lehet, hogy tényleg annyira éhes? És tényleg még arra sincs lehetősége, hogy a rizst elkészítse? Én meg, bár segíthetnék rajta, mégsem teszem?
Elindultam utána az emeletre.
Az étterem egyszerű volt és a végtelenségig koszos. Az öreg elé tálat hoztak, benne víz. Leöblítette a kezét, aztán főtt rizst kapott, s különféle curryket a rizs ízesítéséhez. Srí Lankán mindennapos étkek ezek, mindenki ilyesmit eszik. Az öreg maga elé vette a rizst, tett hozzá a currykből, és elkezdett falni. Embert nem láttam még ilyen mohón enni. Tömte magába az ételt, s nyelte rágás nélkül.
Napok óta nem ehetett.
Én pedig néztem - és elszégyelltem magam. Amiért ennyi ideig hagytam kérni.