Iszlám tengerben keresztény állam

Szenkovits Adeodat - egyetlen névben több száz év történelem.
- Az Adeodat örmény név, Isten ajándékát jelenti - magyarázza a név gazdája.
- A Szenkovits végződése szláv eredetről árulkodik...
- A Szenkovits is örmény név, de a végződése valóban szláv. Ez azonban nem véletlen. Őseim még az évezred első felében hagyták el Örményországot, s több száz éven keresztül Lengyelországban éltek.
- És a ts végződés?
- 1664-ben Apafi Mihály fejedelem Lengyelországból és Moldovából harmincezer örmény családot hívott Erdélybe, köztük az őseimet is. Itt váltunk magyarokká.
A férfi, aki velem szemben ül, ötvennyolc éves, joviális, arcán a kaukázusi nép minden vonásával.
De miért hagyták el a hazájukat az örmények, s miért hívta őket a fejedelem? Mindkét kérdésre egyszerű a válasz. Azért jöttek el, mert ellenséges népekkel voltak körülvéve, s azért hívta őket a fejedelem, mert szükség volt a tudásukra.
Továbbkérdezek: miért nem szeretik az örményeket a Kaukázusban? Ez is egyszerű. A vallásuk és a nyelvük miatt. Az örmények ugyanis egy iszlám tengerben élő keresztény nép. Örményország a világ első keresztény állama, vallásukat Világosító Szent Gergely missziója nyomán 301-ben vették fel. S a nyelvük? Indoeurópai eredetű, ellentétben például a szomszédos azeriekével, akik török nyelvet beszélnek.
S miért volt rájuk szüksége a fejedelemnek? Mert az örmény elsősorban kereskedő és iparos nép, a török pusztította Erdélyben pedig mindkettőre szükség volt. Szamosújváron, Gyergyószentmiklóson, Erzsébetvárosban és Csíkszépvízen telepítette le őket.
 Szenkovits Adeodat nagyapja, Kristóf még Szamosújváron született, de már Pesten halt meg. Ide jött, mert Pesten jobb lehetőségeket látott, mint Erdélyben. Testvére, Pál még nagyobbat gondolt, egy országgal arrébb telepedett le. Jól gondolta, Bécsben, a Kärtner és a Graben utca sarkán lévő áruház sokáig a családé volt.
- Jöttem haza a vonaton Bécsből, látja a vámos, hogy a szatyron ott a Szenkovits név - jegyzem fel az anekdotát. - Ugyanaz a név, mint az útlevelemben. Hiszen maga gyáros, néz rám rosszallóan. Gondolja, hogy akkor vonaton utaznék?, kérdeztem vissza...
Szenkovits Adeodat nem gyáros lett, aki nem hiszi, elég a névjegykártyájára pillantania. Neve előtt: dr. Utána: főtanácsos. Fölötte: Magyar Honvédség, Egészségvédelmi Intézet, alatta: osztályvezető főorvos. Nem véletlen, hogy a NATO Budaörsi úti laktanyájában beszélgetünk. De ennek is megvan a maga története.
- Tizenéves voltam, amikor nagyanyámat agyvérzés ütötte le a lábáról. Nem kaptunk gyógyszert, hogy enyhítsük a szenvedését. Ekkor határoztam el, hogy orvos leszek.
A felvételin tizennyolc és fél pontot ért el, helyhiányra hivatkozva mégis elutasították. Mást meg tizenhat ponttal is benyomtak... Ha ők így, akkor nekem is lesz egy ötletem, gondolta Szenkovits Adeodat, s megpályázott egy örményországi ösztöndíjat. Ősszel már a Jereváni Egyetem padjait koptatta. A Budaörsi úton néhány éve keresi a kenyerét, azt követően helyezték ide, hogy kidolgozott egy fizikai alkalmasság vizsgáló módszert.
- Előadásokat tartok, tanítok, szervezek, járom a világot, evvel telnek a napjaim - ad a kezembe egy képet, amelyen néhány orvostársával együtt látható. A felvétel San Franciscóban, az örmény orvosok világtalálkozóján készült.
Az asztalon egy másik kép, rajta fiatalember, a háttérben a város jelképe, a Golden Gate. Szenkovits Adeodat fia, neve persze szintén örmény: Arshak. Ő a második gyermek a családban, az első, Gayane már végzett, a Sorbonne-on, francia szakon.
- S a fiatalember? - nézek a képre. - Ő az apja hivatását követi?
- Még nem dőlt el - mosolyodik el az apa -, hiszen csak tizenöt éves. Bármilyen hivatást is választ, támogatni fogom. Csak azt kérem, az örménységét őrizze meg.
{p}
Örmény síremlék a Farkasréti temetőben
A hacskárnak nevezett kőkereszt mellett Moldován Domokos rendező, több örmény témájú darab színpadra állítója. Nevéhez fűződik egyebek között Vivaldi: Nagy Tigran - örmény király című operájának budapesti és londoni bemutatója, s ő az Örmény legenda tánckantáta szövegkönyvének a szerzője is. A legenda azt beszéli el, miként gyógyította meg Világosító Szent Gergely az örmények királyát, Trdatot, mire az elhagyta a pogány hitét, s népével együtt felvette a kereszténységet.

Sose mondanám Isztambulnak
A budapesti belvárosi lakás telve szőnyegekkel. A padlón is vagy tízféle, a falakon mégannyi. Ahányan vannak, annyiféle a színük, mintázatuk. Köztük él Simon Józsefné. Leánykori nevén Rsduni Hájkánus. Amúgy pedig csak Biri néni.
Titokzatos nevek, nála is ezzel kell kezdenem. A Hájk örményt jelent, az Ánus édest. Hájkánus: Édes örmény. A Rsduni történelmi név, a nemzetség a családi legendárium szerint számos fejedelmet adott Örményországnak. Most már csak azt nem értem, miként lett mindebből Biri.
- Ezt édesanyámtól kaptam - válaszolja. - A magyarok nem tudták megjegyezni a nevemet, mindenféle csacskaságokat mondtak. Akkor legyek Biri, mondta az anyám, azt legalább nem tévesztik el, a nővérem meg Mimi. Ő egyébként Sake volt eredetileg.
Amúgy alacsony asszonyka Biri néni, de eleven, mint a tűz. Pedig 1918-ban született. Megírhatom, mondja, abban a korban van, amikor a nők ismét büszkék az éveikre.
- Édesapám néhány évvel a születésem előtt érkezett Konstantinápolyból - magyarázza, amikor arról kérdezem, miként került a család Magyarországra.
- Isztambulból - igazítom ki.
- Konstantinápolyból, mondom. Megfogadtam édesapámnak, hogy a város török nevét soha nem ejtem ki.
S máris a történet közepénél járunk. Nagyapja valahonnan Kis-Ázsia szívéből érkezett a biztosabbnak tűnő török nagyvárosba. Édesapjának azonban, aki szervezte az örmény kisebbség életét, sőt újságot is szerkesztett, hamar forrósodni kezdett lába alatt a talaj, innen is menekülnie kellett. Még éppen idejében érkezett Magyarországra, 1915-ben az ifjútörökök másfél millió örményt irtottak ki.
Itt szakítsuk meg a riportot néhány mondatra. Akárhány örménnyel beszélgettem, a szó előbb-utóbb tragédiájukra terelődött. Ahogy hanyatlott a Török Birodalom, úgy erősödött a kisebbségei elleni gyűlölet. Már a századfordulón pogromokkal gyötörték őket, mégpedig német tanácsadók útmutatásai alapján. Nem egy örmény meggyőződése, a németek tudatosan gyűjtötték a tapasztalatokat, hogy azokat később a zsidók ellen alkalmazhassák. Itt még nem gázkamrákat használtak, hanem katonának hívták be az örmény férfiakat, s munkaszolgálatuk során végeztek velük. Falvakat zártak körül, és a templomokba menekülő örményekre gyújtották az épületeket. A legtöbbjüket pedig áttelepítés ürügyével a mezopotámiai sivatagba hajtották, ahol élelem és víz nélkül elpusztultak.
- Érti már ugye, miért nem ejtem ki még csak a nevét sem annak a városnak? - kérdi Biri néni.
Édesapja minden vagyonát hátrahagyva menekült, de nem a semmibe érkezett. Pesten már várták az örmények. Akkoriban még egy kisebb kolónia élt a városban, tagjainak többsége szőnyegszövő volt. Tucatnyi üzletben árulták a szőnyegeket, amelyeknek egy részét maguk készítették, más részük általában Bécsből származott. Biri néni édesapja maga is értett a szőnyegszövéshez, néhány év elteltével már saját üzletében árulta portékáit. Hamarosan megházasodott, egy cseh lányt vett el. S szervezte itt is az örmények életét, s tartotta szokásait:
- Akárhová mentünk, figyelmeztetnem kellett, ne a szőnyegre telepedjen - meséli az asszony -, mint annak idején Konstantinápolyban. Vagy hogy ne a kenyér héjával kanalazza a levest.
A férfi igyekezett alkalmazkodni, de a lányait szigorú keleti szokások szerint nevelte:
- Nem nézhettünk férfi szemébe, mert az az örményeknél felajánlkozást jelentett. Emlékszem, egyszer a cselédlépcsőn jöttem föl a lakásba, a házmester utánam lopódzott, meglapogott. Sírva panaszoltam apámnak, mi történt, mire ő felkapta az asztalról a bajonettből gyártott konyhakést, hogy most elintézi a gazembert. Hárman ugrottunk hozzá, ne tegye...
Biri néni később maga is a szőnyegszövést tanulta ki, ám nem sokáig dolgozhatott az apja üzletében, mert azt a negyvenes évek második felében államosították. A tehetősebb örmények többsége ekkor hagyta el az országot, s telepedett le a Lajtán túl. A Rsduni család azonban maradt.
- Azt mondta apám, akármi történik is, mi nem megyünk el. A magyarok befogadták, és ezzel az életét mentették meg. Nekünk már ez marad a hazánk.
{p}
Pénzen vett nemzetiség
Etnobiznisz - a különös kifejezés jelentése: azért jelenti ki magáról valaki, hogy az egyik vagy másik kisebbséghez tartozik, mert ezáltal anyagi előnyhöz juthat, miközben valójában semmi nem köti az adott népcsoporthoz.
Jómagam néhány évvel ezelőtt találkoztam először a kifejezéssel. Mélymagyarságáról ismert, nagy bajuszú, mellesleg Erdélyi nevezetű ismerősömről hallottam, hogy a helyi szlovák önkormányzat tagja lett. Férfias külseje, neve persze még nem zárja ki az említett kisebbséghez tartozását, a különös csak az volt, hogy nem sokkal korábban még a németeknél kopogtatott. Ott azonban ajtót mutattak neki, mire eszébe jutott, hogy hát ő tulajdonképpen inkább szlovák. Mellesleg sem a németet, sem a szlovákot nem beszéli. Viszont a kisebbségi önkormányzat tagjainak járó tiszteletdíj megszámlálásához kiválóan ért.
Hasonló történetet mesél az örmény Avanesian Alex is.
 - A választások után hallom, vidéki városban örmény kisebbségi önkormányzat alakult. Csodálkoztam, hiszen ismernem kellene őket, a mi közösségünk csupán néhány száz főt számlál, itt mindenki tud a másikról. Felkerestem őket, szólok hozzájuk örményül, ám hiába, nem értik. Kiderült, ezek az "örmények" egyetlen család tagjai, s a magyaron kívül csak a lovári nyelvet beszélik. Ráadásul egy évvel korábban még egy másik kisebbségüket képviselték, azt, amelyikhez vélhetően sokkal több közük van, ám onnan időközben kiszorította őket egy másik család.
Az efféle ferdeséget az önkormányzati törvény, sajnos, nem gátolta meg. Elég, ha valaki kijelenti magáról, hogy az egyik kisebbséghez tartozik, azt senkinek sincs joga megkérdőjelezni, indulhat a választáson. S ha öten összeállnak, már önkormányzatot is alakíthatnak. Ez "alsó hangon" évente 600-700 ezer forint jövedelemmel jár. Alsó hangon, írom, mert ehhez pályázatokon még akár több millió is társulhat.
A helyi önkormányzatok területieket alkothatnak, a területiek pedig országosat. Ezeknek pedig azok lehetnek a tagjai, akiket az alsóbb szintű önkormányzatok által küldött képviselők megszavaznak. Ha pedig többségbe kerülnek a "csinált" kisebbségek küldöttei, könnyen előfordulhat, hogy országos szinten is olyanok képviselnek egy-egy népcsoportot, akiknek nincs hozzájuk sok közük. Avanesian Alex szerint mindez már ma sem csupán elméleti lehetőség.
Hogy mindebben mi a buli? Természetesen a pénz. A felsőbb szintű önkormányzatok juttatásai ugyanis a néhány tízmillió forinttól akár a félmilliárdig is terjedhetnek. S a pénzt a törvény adta kereteken belül arra költik, amire akarják. Elvégre azért önkormányzatok.
A pénzszerzési lehetőséget sokan felismerték, nem véletlen, hogy amíg az első kisebbségi önkormányzati választást követően még csak hatszáz önkormányzat alakult, addig a legutóbbin már ezernyolcszáz.
A kiskapukat a törvényalkotók is látják, ezért szigorítottak a kisebbségi önkormányzatok választásán. Ma már harmincnál kevesebb tagja nem lehet egy-egy ilyen szerveződésnek, megválasztásán pedig csak az vehet részt, aki előzetesen bejelentette, hogy az adott népcsoport tagja.
Az új jogszabály által szűkült ugyan az a bizonyos kiskapu, ám a rutinosok továbbra is vígan átférnek rajta. Merthogy a kisebbségi önkormányzati választáson továbbra is bárki bemondásra indulhat.
Mi lehetne a megoldás? Avanesian Alexnek erről is van véleménye: vezessék be a nyelvi feltételt. Az vallhassa magát az adott kisebbséghez tartozónak, aki beszéli is a nyelvét. Hiszen mégiscsak különös, hogy ha magas rangú állami politikus érkezik külhonból, s meg akarja látogatni a magyarországi nemzettársait, tolmácsot kell keríteni...
Lehet, hogy van, aki kétségbe vonja a javaslat helyességét, ám, hogy vitaalapnak elfogadható, ahhoz kevés kétség fér. Vitatkozni pedig kellene a kialakult helyzeten, hiszen ha valamiféleképpen nem vetnek véget az etnobiznisznek, a törvény egyre kevésbé tölti be alapvető célját. Azt, hogy megmaradjanak a magyarországi kisebbségek, s ezáltal valamennyien gazdagabbak legyünk.