Kelletlen rokonok

Nemrég egy alig kétszáz lelkes csereháti kis faluban a polgármesterrel a közművesítésről beszélgettünk. A mindenütt nélkülözhetetlen vezetékes ivóvízről, gázról, szennyvízcsatornáról. Az igény nem vitás, bár náluk történetesen a gázra még rendületlenül nemet mondanak, hiszen van elegendő tűzifa a környező erdőkben. A vizet viszont már évek óta bevezették, függetlenül attól, hogy sokan ma is a falu egyetlen hegyi forrással táplált "csodakútjára" esküsznek, s már a szennyvízprogram is gördül a maga útján. Társulással persze, s mindez nekik közel százmillió forintba kerül, amihez nyilván lakossági hozzájárulás szükséges. Portánként kell fizetni érte. Általában telkenként harminc-negyvenezer forintba kerül a gáz- vagy a szennyvízvezeték kiépítése. A bökkenő a polgármester szerint éppen a "pontosításból" adódik: hogy telkenként.
Mert némelyik portán csak egy magányos, nyolcvan fölötti öreg éldegél düledező vályogházában, amelyre már a gólya sem rak fészket, mellette viszont egy többgyerekes család a frissen felhúzott, kétszintes házban, tetején parabolaantennával. Előttük a jövő, mármint a család előtt! Ellenben egy magányos öreg már csak morzsolgatja hátralévő éveit, mégis le kell nyelnie a keserű pirulát; ha falujában a lakosság háromnegyede a közműre szavaz, nincs mese, neki is fizetnie kell. Akár igényli a gázfűtést vagy a számára láthatatlan, de a környezetszennyező emésztőgödröket kiváltó szennyvízcsatornát, akár nem. Hiszen a vezeték az ő portája előtt nem szakadhat meg csupán azért, mert nincs rá pénze.
Márpedig gyakran nincs. És ilyenkor lenne nagy szükség egy jó, vagy legalábbis belátó rokonra. Mert ha beépítetlen a házhely, melynek örökösei egyelőre fellelhetetlenek, az önkormányzat kénytelen magára vállalni a közművesítés költségeit, de ha él rajta egy Józsi bácsi vagy Juliska néni, akkor annak bugyellárisát, kicsinyke nyugdíját terheli a komfort.
Ha erről van szó, mondta a polgármester, legtöbbször mintha felszívódnának a rokonok. Az öregek messze távolba szakadt fiai, lányai, unokái a hivatali megkeresésre levélben azt válaszolják: ők bizony nem tartanak igényt a rozzant vályogviskóra, nincsenek is a nagyapóval, nagyanyóval semmilyen viszonyban, haza már évtizedek óta nem járnak, meg egyébként is...
Vagyis a segítség kifújt.
Csakhogy a közművesítést be kell fejezni. Két lehetőség marad. A tejen-kenyéren is megélő kisöregek vagy keservesen kiszorítják valahogy a rájuk eső részt, vagy a közműtársulás a telek közművesítésének összegét jelzálogként ráterheli a házra, a társulás megszűnte után pedig a polgármesteri hivatalra száll a zálog érvényesítésének joga. S mivel az emberélet szavatossága lejár, kivált nyolcvan felett, a Józsi bácsikért, Juliska nénikért is megkondul előbb-utóbb a lélekharang. És akkor hirtelen - gyakran már csak a temetés után, amire egyébként az egész falu kivonul - a messzi távolból, a dunántúli homályból (néha még a tengerentúlról is) sorra bukkannak fel a hozzátartozók. Hivatkozván a kötelező "végtisztességre", de legfőképp a hagyatéki tárgyalásra. Ahol azonban váratlanul nemcsak az derül ki, hogy rozzant a házikó, de csodásan szép a vidék és mennyei a csend, ráadásul a vályogépületben csapból folyik a víz, a ház előtt ott a gázcsonk, melynek bekötése sem kerül sokba, hanem az is, hogy mindezért jelzálog terheli az ingatlant. Amit fanyalogva vesznek tudomásul, mondván, nekik erről fogalmuk sem volt. És az örökössé átalakult "jó rokon", tetszik, nem tetszik, mégis a zsebébe nyúl. Amit annak idején sem kérésre, sem könyörgésre nem volt hajlandó megtenni. Mert a ház csak akkor lehet az övé, ha kifizeti a jelzálogot.