Üzenet az élőknek

Rendőr ezredesi rangban vonult nyugdíjba dr. Handlovics Sándor igazságügyi orvos szakértő. A dolog persze vicces is lehetne, ha nem árnyékolná a szakma sötétje. A vicces az lehetne, hogy egy örök, nagy gyerek, formalinszagú, fanyar humorral, fiatalos külsővel elvonul nyugdíjba. Azért idekívánkozik egy szolgálati közlemény: Sándort gyerekkora óta ismerem, családunk kapcsolata akkorra datálódik, mi több, tanítója is voltam a fűzérradványi általános iskolában. Az édesapja szintén orvos volt, sebész és tüdőgyógyász, az utóbbit a Károlyi kastély utógondozójában gyakorolta, akkor, amikor a tébécés gyerekek tortát kaptak ajándékba, ha egy kilót híztak. Már az akkori gyerekek is nyugdíjasok?

Hazai életPalágyi Béla2006. 05. 05. péntek2006. 05. 05.
Üzenet az élőknek

Dr. Handlovics Sándor igazságügyi orvos szakértő munkahelye a boncasztal mellett van. Pályája során körülbelül harmincezer hullát boncolt fel, ami egy közepes város lakossága. Kikapcsolódásként festeget, vitorlázgat a Balatonon, télen síel, és most, hogy jobban ráér, természetesen folytatja a munkát ott, ahol valójában abba sem hagyta.
- Hogy kezdődött, Sándor?
- Prózaian: az orvosi egyetemen van egy anatómia nevű tantárgy. A hallgató kezdetben nem egy egész hullát kap, hanem csak egy kart, egy lábat, majd következnek a belső szervek. Szép lassan szoktatják hozzá az egyetemistákat az élményhez. Mégis megdöbbentő, amikor először lép be a boncterembe a jövendő orvos, és azt olvassa az ajtó fölött, hogy "Itt a holtak tanítják az élőket..." Az élettani tanszéken megtanítják, milyen egy egészséges szervezet, a patológián pedig azt, mitől válik beteggé az ember. Amikor az orvossá avatásnál kezet fognak vele, eldönti, merre induljon: a kóros elváltozások nyomába eredjen-e, vagy a napi gyógyító munkára teszi fel az életét. Én világéletemben sebész akartam lenni, mint édesapám, ám ő azt hallotta sebész bátyjától, aki törvényszéki orvostani intézetben dolgozott, hogy jó, ha egy sebész megtanulja a patológiát és szakvizsgázik is belőle. Hát így kezdődött... Aztán úgy folytatódott, hogy 1972-től a szolnoki kórház a számtalan ígéret ellenére sem adott lakást, viszont a rendőrségen ez 1976-ban megoldódott.
- Valójában a lakásprobléma megoldása miatt választottad tehát ezt a pályát?
- Nem, ha a kórházban maradok, akkor is patológus lettem volna. A családi hagyományok miatt nem állt messze tőlem, hogy a rendkívüli, különleges halálesetek rejtelmeit segítsek feltárni. Amikor a pályámat kezdtem, a rendőrségnél még nagy szerepe volt az alakiságnak: kiképzés, egyenruha, fegyver... na, ez volt az, ami távol állt tőlem. Rendőr is voltam, orvos is voltam. A rendőrök azért nem szerettek, mert orvos vagyok, az orvosok azért, mert rendőr vagyok. Elég ambivalens érzés alakult ki bennem ezek után. Ehhez jött az, hogy a halálos ítéletek végrehajtásánál jelen kellett lenni a megyei rendőr orvosnak is. Az egyik kollégám egy akasztás után három hónappal depresszióssá vált, úgy tűnt, hogy a pályát is feladja, de aztán "helyrerázódott".
- Emlékszem a hőskorra: falusi temetők hullaházaiban kellett boncolni, hidegebb teleken a letett szike az asztalhoz fagyott, a jegyzőkönyvvezető hölgy keze elgémberedett az írógépen... Ezt hogy viselted?
- Kezdjük az indítéknál: a mi munkánk "szépségéről" valóban nem lehet beszélni. Hogy mégis miért csinálom? Azért, mert vannak olyan kérdések, melyeket csak a sikeres proszekcióval lehet megválaszolni. Ezek a rendkívüli helyzetben feltett, különleges kérdésekre adott válaszok az izgalmasak, olyannyira, hogy az oda vezető útról meg is feledkezik az ember! Meg arról is, hogy közben ráment az élete... 1976-ban, amikor a rendőrségre kerültem, 67 külső helyszínen dolgoztunk. Ezek között voltak azok a bizonyos hullaházak is. Mára ez lecsökkent 6-8 helyszínre, elsősorban a városi kórházak proszektúráin meg a kisebb települések jól megépített, kórházi komforttal ellátott bonchelyiségeiben dolgozunk. A "hőskorban" is látni kellett a szépet: télen a havas tájat, nyaranta a Hortobágyot, a Tisza-partot...
{p}
- Gondolom, ehhez jókora önszuggesztió szükségeltetik... Jobbágy Károly egy bonctermi élményre olyan költői indulattal reagált, ami korszakot nyitott a lírájában. Mondd, egy orvos, aki egy közepes város lakosságát felboncolta, közelebb kerül a létezés, a teremtés, egyáltalán az Élet misztériumához?
- Úgy vagyunk az én szakmámmal is, mint annyi mással a világon: minél jobban beleássa magát valaki egy területbe, annál több kérdés meredezik felé. Egy orvostanhallgató általában egy-két kórképben gondolkodik. Én a gyakorlatommal harminc-negyven kórképet idézek föl az esettanulmány során, mégis úgy érzem, nem jutottam közelebb az igazi Nagy Kérdések megválaszolásához. Ha ránézek valakire, annak szinte a röntgenképét látom, de hogy mitől "működik" a mechanizmus... Itt is vannak kétértelmű érzéseim: az én szüleim, jól tudod, nagyon vallásosak voltak. Én magam tizennégy éves koromig ministráltam, tehát hittem a felettünk valóban, viszont jelet vagy megerősítést még ennyi eset során sem kaptam... Azt pedig egyenesen nem értem, hogy a sok elkorcsosult, gonosz sejt miért tehet kárt következmény nélkül a teremtés csodájában? Hát nincs, aki ezt megakadályozza? Egyébiránt a tapasztalatom a sorsszerűséget illetően az, hogy aki jobb génekkel születik, megéli, hogy 90 éves korában megissza a kupica pálinkáját, akinek viszont a génjeiben más van kódolva, az a várható átlagéletkort sem éri el... Persze én az ember "működését" csak a szervek szerint ismerem. A szellem egy más világ, a lelkét még nem boncoltam senkinek. Azért néha éjjelente eltűnődöm azon, hogy ha mégis lesz feltámadás, ezek az emberek hogyan fognak rám nézni?
- Ezek szerint mindenre van észszerű magyarázat?
- Dehogy van! A Jászságban egy házaspár végzi a mindennapi munkáját a lakásban. Az asszony évek óta tolókocsiban ül, a férj a konyhában tevékenykedik, amikor fura suhogó hangot hall. Mire beér a szobába, a feleségét lángolva találja. Perceken belül szénné égett az asszony. Az ölében lévő sárgarépán, karalábén, káposztán nyoma sem volt az égésnek. Egy másik eset - néhány hete történt, a Kunságban - szintén felfoghatatlan. A postás konstatálja, hogy a ládából napok óta nem szedik ki a leveleket. A szomszéddal felfeszítik a kertkaput, bemennek a lakásba, senkit nem találnak. Viszont a drótkerítés mellett ül egy szénné égett emberi torzó. A lábszár lágy részei megmaradtak, de a holttesttel szinte közvetlen kapcsolatban vannak éghető anyagok, melyeken az égésnek semmi nyoma nincs. A hőfoknak 1600-1700 Celsiusnak kellett lenni, a krematóriumban 25-30 perc alatt születik hasonló végeredmény. Itt minden bizonnyal sokkal rövidebb idő alatt következett be a tragédia. Szolnok megyében korábban számos szénné égett kutyát, vadállatot találtak, melyek száraz avaron feküdtek, de a levelek nem perzselődtek meg. Hát mindenre van magyarázat?
- Sándor, én tanítottalak rajzolni, és eskü alatt vallom, hogy nem voltál egy Munkácsy. Most viszont egészen élvezhető képeket festesz. Erre van elfogadható magyarázat?
- Egy érfal kóros részei a mikroszkóp alatt különböző színűek. Egyet-kettőt kiraktam közülük a falra, meglepő módon mindenki belelátott valamit, senki nem hitte, hogy amit néz, az egy látótérben lévő érmetszet. Így kezdődött valahogy a festegetésem. A pótcselekvések közül azért előkelő helyen áll a horgászat: nemrég a Balatonból egyórás fárasztás után kifogtam egy 18 kilós pontyot, melyet megpusziltam és visszadobtam a tóba. A német turisták  harsányan éljeneztek. A stresszt valahogy oldani kell...
Hát kell, az bizonyos. Oldja a Handlovics portán élő kilenc kutya is, amelyek közül öt sorjázott ki nemrég a gazdi autójából. Ami utánuk maradt az ülésen, az egy belvízi katasztrófa volt. Vannak szakmák, melyeket csak így lehet túlélni...
{p}
Bűvészkanál
A portré nem lenne teljes, ha fel nem skiccelném az ősöket. Az Úr 1958. évének karácsonyi szünetében meghívtak vacsorára a Handlovics családhoz. A kor divatja szerint felvettem kinőtt érettségi öltönyömet, hozzá a fojtogató nyakkendőt, és bekopogtattam a főorvosékhoz. A várakozásom nagy volt, hiszen a ház asszonya, Mici néni messze földön híres volt a konyhájáról. Az asztalon damasztabrosz, a hollóházi porcelántálban Újházi tyúkhúsleves gőzölgött. Az étkészletek nehéz ezüstje csak fokozta a várható gasztronómiai gyönyört. A karácsonyfa körül nemcsak angyalszárnyak suhogtak, de Szindbád szelleme is ott lebegett. Nekiláttunk az aranyló karikákat vető, gyöngyöző húslevesnek, amikor... nos, ezt a pillanatot cunamis álmaimban még sokszor idézem fel! Az történt, hogy az első merítésnél eltűnt a tányéromban a kanál.
Csak a kihegyesedett nyél meredezett a kezemben. Riadtan körbenéztem, de semmi különöset nem láttam. Mindenki békésen szürcsölte a levesét, diszkréten szippantgatta a kanálból a csigatésztát. Én pedig azt számolgattam, mibe is kerül egy ezüstkanál... Hogy hová tűnt, arról gőzöm nem volt, de hogy az én kezemben veszett nyoma, az kétségtelen. Még néhány gyötrő perc, aztán kitört a kacagás. Kiderült, a főorvos úr régóta tart fent kapcsolatot egy bűvészkellékeket szállító fővárosi üzletemberrel, tőle kapja az olvadó kanalat, a cigaretta parazsára helyezhető parányi tablettát, ami néhány perc múlva heves hóesést produkál a lakásban, az ügyes kis szerkezetet, melyet a fotelban lehet elhelyezni láthatatlanul, s ha ráül az ember, keserves macskanyávogást produkál. Hogy honnan a formalinban pácolt humor? Ha csak nem innen...

Ezek is érdekelhetnek