Robi és a csillagok

Jelentkezett Robi, lerótta a tartozását. Robi szatmári cigány fiú, tanító barátom legkedvesebb tanítványa. Pontosabban volt tanítványa, hiszen Robi már meglett ember, valahol harminc körül járhat.
Tizenhárom-tizennégy éves lehetett, mikor összebarátkoztunk. A Túr mellett, merthogy megszállott horgász volt ő is. Mi éppen halásztunk a malom alatt, amikor megjelent a kis, kormos képű legény. Köszönt, megnézte a zsákmányunkat, és sajnálkozva elhúzta a száját.
- Adok én maguknak, tanító úr, rendes halat! - mondta, s a szákjából kiborított vagy hat, derék csukát. Aztán szó nélkül elballagott.
- Ki volt ez a gyerek? - néztem utána mosolyogva.
- Robi - felelte a barátom, de úgy ejtette ki a nevét, "Robi", hogy abban benne volt, erről a fiúról még hallani fogunk. - Vág az esze, mint a borotva. Az isten is arra teremtette, hogy továbbtanuljon. Hál' Istennek az apja is azt szeretné.
Úgy is történt. A közeli kisváros gimnáziumába íratták, s amikor egy év múlva találkoztam vele, alig ismertem rá. Kész férfiemberré érett majdnem. Horgászott persze akkor is, de mellette volt a könyv, s a lehető legkomolyabban mondta: csillagász lesz, Budapestről fogja majd lesni az eget.
Aztán úgy hozta a sors, hogy sokáig elkerültük egymást. Hallani hallottam róla, de nem igazán jó híreket. Előbb a kollégiumból zárták ki, aztán az iskolát is otthagyta. Egy horgászatán futottam vele össze.
- Jaj, Géza bácsi, de jó, hogy látom! - örvendezett. - Emlékszik, milyen szép csukákat fogtunk mi egykor!?
Mellé telepedtem. A botjai bizony elég siralmasak voltak, nem ilyenekkel horgászott ő egykor. Elkapta a tekintetem, mosolygott.
- Ó, vannak nekem Pesten különbek... ámbár olyan érzékeny spiccű, mint a magáé, nemigen. Pedig a Dunán lehet, hogy pont ezzel kéne márnázni.
Nézte, forgatta, suhogtatta a botot, végül megszólalt:
- Megvenném, ha eladná.
- Kapsz Pesten különbet - ellenkeztem, de csak nem hagyott békét. Végül megadóan bólintottam: - Nem bánom, vigyed!
- Van egy kis probléma - nézett rám. - Nincs nálam pénz. De ha visszamegyek Pestre, küldöm azonnal.
- Jól van - bólintottam, aztán még nevetve hozzátettem: - De nem évek múlva ám... mert beszélek apáddal!
Azóta sem láttam Robit. Se a botot, se a pénzt. De nem a bot hiánya bántott igazán. Hanem az, hogy Robi becsapott.
Egy ideig még nyomon tudtuk követni a sorsát, aztán eltűnt hosszú időre. Vagy három éve jelentkezett újra. Akkoriban egy sátorban laktak valamelyik külvárosi bevásárlóközpont melletti erdőben, s abból éltek, hogy a bevásárlókocsikat a benne lévő száz forintért ők vitték vissza.
- Géza bácsi! Vígan megélünk - bizonygatta konokul, pedig egy szemrehányó szó se hagyta el a számat.
A botról is hallgattam persze. Rég leírtam, sokkal többet is vesztettem már azóta, és a Robi okozta csalódást is csendes megbocsátássá szelídítette az idő. Ám a múltkor különös eset történt. Kopogott a postás, hogy külföldről pénzt kaptam. Tízezer forintot. Én, külföldről? - csodálkoztam. Kerestem rajta a feladó nevét. Robi volt, Ausztráliából. Hogy miért pont Ausztráliából... S miért pont most jutott eszébe a tartozás? Nem tudom. Mint ahogy azt sem, miért pont tízezer forintot küldött, hiszen nem ért az a bot ötöt se. Most keresem a címét, a telefonszámát, hogy visszaküldjem neki a bot árának felét.
S hogy megkérdezzem, milyenek a csillagok ott, az idegenben.