Közlekedési fohászok

Pusztamérges ideális hely a buszközlekedés tesztelésére. Már a neve is valami elmondhatatlan vágyakozással tölti meg az embert, hogy elutazzon innen. A település kivételezett helyzetben van, mivel még a megyei érdekű tranzitforgalom is elkerüli: ide az jön, akinek itt van dolga. Mint például én.
Szemem előtt hajnalban munkába induló tömegek lebegtek, amikor összeállítottam az útitervet, és a vekkert felhúztam hajnali négyre. Fél hatkor a pusztamérgesi váróterem előtt szemez rám az eső, negyedmagammal ácsorgok. Hat előtt tíz perccel indul a járat, amely hétre ér Szegedre - ideális választás bárkinek, akinek fél nyolc körül van jelenése a munkahelyén. Négy társam közül két asszony csak Ruzsáig megy, ott dolgoznak, de fél hétkor kezdenek, úgyhogy előfordulhat, hogy a Szegeden dolgozó derékhadat lekéstem, és azok hajnali négykor indultak. Vagy ez a két asszony maga a dolgozó derékhad. Ahogy cseverészünk, azért kiderül, hogy az úti célokat jól válogattam ki: Ruzsa és Üllés közel van, oda azért járnak, Szeged - negyvenkét kilométerre - mégis a legnagyobb város a környéken, Kiskunhalason bevásárlóközpont van, Mórahalmon meg az okmányiroda. Valamint a munkaügyi központ.
A Szegedig tartó utat aggódással töltöm, mert a sofőr nem tud visszaadni tízezresből, ezért lazán zsebre vágja, hogy majd Szegeden felváltja. Azon gondolkodom, hogy szőrösszívű jogászként elismervényt kellene kérni tőle, még lóg nekem kilenc ronggyal, de tipikus balekként nem akarok bizalmatlannak tűnni. A tanmese jól végződik: megkapom a visszajárót. (Ez önöket ne csábítsa könnyelműségre.)
Visszautammal nem untatnék senkit, elég legyen az, hogy következő tesztelt járatunk a munkaügyi központból lógó orral hazavánszorgó pusztamérgesi munkanélkülié, esetleg okmányiroda-járóé, aki tíz órára már végez a harminc kilométerre található Mórahalmon, és igyekezne haza.
Kilenc ötvenötkor van egy jó kis járat, bár át kell szállni Zákányszéken. Zákányszéken csak úgy elröppen az az egy és egynegyed óra, elvégre mindjárt a buszmegálló mellett van egy háborús emlékmű, lehet nézegetni; egyébként is, akinek nincs munkája, annak van ideje Zákányszéken turistáskodni. Be is mentem a pizzériába. Tíz percig néztek rám, míg rájöttek, hogy nem viccelek: tényleg vendég vagyok.
A buszmegállóban négy néni arról beszél, hogy a gázáremelés biztos jele az Antikrisztus eljövetelének. Öt perccel hamarabb jön a busz, elszántan a leghangosabb asszony után pattanok a járgányra, kérdezvén, hová lesz a menet. "Hát Mórahalomra, kedves - mondja a néni. - Sokat kell várni a buszra, de már biciklivel nem tudok menni, édesanyám nem engedi. A múltkor is elindultam, de már a Szűzmáriánál meg kellett állnom fohászkodni."
A jó Isten segélje a nénit a biciklizésben, gondolom, de én meg minek megyek vissza Mórahalomra, mikor egyrészt onnan jövök, másrészt a buszra is az van írva, hogy Pusztamérges? Kiderül a turpisság: nem a busz sietett, hanem én. Ez a járgány Mórahalom érintésével megy Pusztamérgesre. Csakhogy nekem csatlakozásom van Kiskunhalas felé - a bevásárló utam, ugye -, amit így lekések.
Hogy nem késtem le, az csak a lélekjelenlétemnek és a Mórahalmon parkoló kocsimnak tudható be. Kiskunhalason bevásárolni időigényes dolog lehet - bár az angol turkálókat magam is meglátogattam kínomban -, mert csak két és fél óra múltán lehet visszatérni Pusztamérgesre. Mellettem egy hatalmas, kövér ember szuszog, aki utunk egy bizonyos szakaszán felderült arccal mutogat ki az ablakon: duci, citromsárga trikós prosti áll az út mellett.
- Milyen kövér! Akkor se kéne, ha ő fizetne nekem - derül másfél mázsás útitársam. Mit lehet erre mondani? Kifelé nézek, ahogy egyik kőkeresztet a másik után hagyjuk el - milyen sok van belőlük errefelé.
Talán hogy legyen hol megállniuk a bicikliseknek.