Szerb sziget a Duna mentén

Puskadörrenés hallatszott a közelemben, önkéntelenül is odakaptam a fejem. A templom hátsó bejáratánál négy férfi állt, az egyikük kezében a fegyver. Amikor észrevettek, méregettek néhány pillanatig, ismernek-e, aztán visszahúzódtak az épületbe.
Mindez jó tíz évvel ezelőtt történt, a Csepel-sziget déli részén fekvő Lóréven, az egyetlen olyan magyarországi faluban, ahol a szerbek többségben élnek. Amikor a történetet Káplán Pál pópának elmesélem, azonnal magyarázattal szolgál:
- Alighanem a vízszentelési szertartáskor érkezett, annak része a puskalövés.
Káplán Pállal akkor még nem találkoztam, ő abban az időben Belgrádban végezte az egyetemet. A fiatal pap szívesen beszél a Csepel-szigeti szerbek történetéről, arról, hogy miként jelentek meg a környéken a XV. században, s érkeztek később újabb és újabb hullámokban délről, ám amikor a jelenről kérdezem, Hraniszláv Péró kántorhoz, az egyházközség elnökéhez utal.
- Nem mintha nem ismerném az itteniek életét, de azért mégiscsak úgy illő, hogy erről ő beszéljen. Az ő családja itteni, az én édesanyám viszont pomázi szerb.
A kántor az állataival van elfoglalva; amíg végez, a felesége tart szóval. A falon szentkép, mint annyi magyar falusi portán, ám ez eltér a többitől, stílusa keleties. Szent György küzd rajta a sárkánnyal.
- A család védőszentje - követi a tekintetemet az asszony.
Az ő napján az egész család összejön, meséli. A lórévi szerbek vallásosak, a körmenetet még Rákosi idejében is megtartották. Persze nem húzhatták ki magukat az állami ünnepeken való részvétel alól sem.
- S hogyan fogadták, amikor Tito ellen kellett tüntetniük?
- Hogyan fogadtuk volna? Meneteltünk május elsején, aztán, amikor a magyarok azt kiabálták, hogy "Vesszen Tito!", mi csak tátogtunk...
Szent György mellett történelmi festmény, több szerb család otthonában láttam már ugyanezt. Lovakon és szekéren vagy éppen gyalogosan vonulnak férfiak és nők vegyesen, állataikkal együtt, középen pedig egy lengő, fehér szakállú, idős férfi látható egyházi ruhában. A millenniumra készült a festmény, Paja Jovanovics alkotása. A szerbek 1690-es bevonulását ábrázolja, azt, amikor több tízezren menekültek hazánkba a török elől.
Idős, testes férfi jelenik meg az ajtóban, a házigazda, Hraniszláv Péró. Éppen csak egy pillanatra néz be, hogy elnézést kérjen, több tucatnyi marhája mellől nem könnyű szabadulnia. Az asszony fényképalbumot tesz elém, a település jeleseiről, ünnepségekről.
- Volt több kép is, de jobbnak láttuk, ha elégetjük a háború után. Az édesapám csendőr volt, sosem lehetett tudni, nem használnak-e fel valamit ellene - magyarázza.
Szerb jellegzetességeket keresek képeken, ám akárhogy nézem őket, készülhettek volna bármelyik más faluban is. Végül egy hajón akad meg a szemem.
- A húszas évekből való a kép. Ezen vándoroltak ki a lóréviek.
Az első világháború után még 27 ezer szerb élt az új magyar határok között, a húszas évek végére már csak hétezer. Költöztek ki az egész országból, a battonyaiak például Újbattonya néven alapítottak települést Macedóniában.
- Biztatták őket Jugoszláviából, települjenek át az új államba. Mindenféle szépet ígértek nekik.
- S tartották a szavukat?
- Azt nem mondanám...
A lóréviek hajóját például kikötni sem engedték a Duna partján.
- Minek jöttek ide ezek a magyarok? - fogadták őket a szerbek.
Visszafordulni azonban már nem lehetett, mert a magyar állampolgárságról lemondtak, a vagyonukat is eladták, áron alul, ahogy az a tömeges kínálat esetén lenni szokott. Végül Adán telepedtek le, a Tisza partján.
A magyarok fogadták be őket.
Végre a házigazda is végez a munkával. Szülei, összes felmenője gazdálkodott, ő sem tudja elképzelni az életét másképpen. Csupán ebből megélni már régen nem lehet, ezért nyugdíjazásáig ő szállította az utasokat Lórév és a túlparti Adony között.
Bor kerül az asztalra, paprika, paradicsom, kolbász... - szívesen látott vendég vagyok.
- Mert a szerb soha nem bánt senkit... - emeli a poharát.
Napi politikára terelődik a szó, a délszláv háborúra, Montenegró kiválására Szerbiából, a háborús bűnösökre, érezhetően ez foglalkoztatja most a legjobban a kántort. Kivárom, amíg kifüstölgi magát, aztán a lórévi szerbekre kérdezek, megmaradásuk esélyeire.
- Lórév? A századfordulón még színszerb település volt, aztán a két háború között kezdtek beköltözni a magyarok, a fiatalok meg eljárni. De a háromszáz lakosból kétszáz még így is szerb. Ma már csak alsó tagozatos iskola van a faluban, felsőbe Ráckevére járnak a gyerekek. Valamikor az is szerb város volt, ma meg alig néhányan vallják annak magukat. Kell ennél többet mondanom?

Vallásgyakorlók
A szerbek döntő többsége ma is pravoszláv, ám a vallásgyakorlók száma igen megfogyatkozott. A hét szentendrei templomukból például egyet a reformátusoknak, egyet a római katolikusoknak adtak el, s a többiben sem tartanak minden vasárnap istentiszteletet. Negyven templomukban összesen tizenöt pópa szolgál. Grábócon két apáca lakik, Ráckevére pedig a közelmúltban a görögországi Athoszról érkezett egy szerzetes.