Culáger voltam Sóheréknél

De az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállok az építkezésre alkalmizni. Középkorú figura a Tulaj, azok közül a garasoskodó okostojások közül való, akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obszcénkodásaikkal mindenkit paffra tesznek. Az ilyenek szoktak alattomosan, mintha csak véletlenül járna arra az egyébként a sebességváltón nyugvó kezük, benyúlni a stoppos lányok szoknyája alá. Az igazságos Mátyás királyról elnevezett kacskaringós szerpentinen autózunk. Villaként előadott, ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célszerűtlenség házi kápolnájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP-Mammon hitel- és kölcsönlevelekkel kitapétázott oltárát is. A kétszintesre készülő ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy a Tulaj behízelgő alázattal érdeklődik az éjszakai nyugalmuk felől. A csomagtartóból zöld csatos üveg kerül elő a szalonnával, kolbásszal és kenyérrel egyetemben. Elsőbbre, lévén még csak fél hat, egy kis kaparós "reggeli beöntésre" kerítünk sort, ahogy a töltögető Tulaj mondja. Magától értetődőnek veszem, hogy én is kapok a szilvát sejtető párlatból, holott, mint az később kiderül, ez korántsem az. Akiket én, még a pálinka előtt, hozzám hasonló culágernek néztem, merthogy a kőművesek olyan fensőbbséggel mozogtak, mintha nem is kemény hétvégi pénzért, hanem fene nagy szívességből lennének itt, szóval a katonai zsávolyos és az Adidas-melegítős érettebb korú fiatalemberek, nos, ők is tulajdonosai az épülő társasháznak. Magamban kistulajoknak nevezem el őket.
Persze ha figyelmesebb vagyok, nem pedig marhára álmos, ezt rögtön kiszúrhattam volna választékos beszédmódjukból, középerős, enyhe fejbiccentéssel kísért alkalmazotti kézszorításukból (mindketten önkormányzati hivatalnokok), s ha ebből sem, hát abból a sürgető igyekezetből, ahogy a "beöntés" után rögvest munkához is láttak.
Én nem kapkodok, tudom, hosszú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki, mint a bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánlgatja a "mestereknek" majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét tejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast "valódi" nyúlból. A kőművesek húzzák a szájukat, vállukat vonogatják: úgy látszik, még ennél is bővebb választékhoz szoktatták őket. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Végül is, "hogy ne okozzunk gondot a mamának", a többség győz, és a vadas ugrik.
Benne járunk már a hatban, amikor megérkeznek sorstársaim. Öten vannak, hárman a Moszkva téri rabszolgapiacról, ketten pedig egy közeli hajléktalanszállásról. Jóformán megnézni sincs időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak anynyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük. Arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészített műanyag marmonkannából közben-közben a két "kistulaj" töltögeti a bort. Kizárólag a kőműveseknek.
Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, odabattyogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistulajok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épp hogy csak odapillantanak, nem szólnak semmit. Alkalmi társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a marmonhoz, ám megelőzi őket a zsávolyos kistulaj. Ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, magyarázza, övé a bor is, és meghagyta: abból csak a kőművesek kaphatnak. Ilyet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akiről utóbb tudom meg, hogy tök absztinens, káromkodik egy cifrát, belefoglalva, hogy mit csináljon a Tulaj a borával, majd köp egyet. - Rühellem az ilyen pitiáner jenkiket - dörmögi félhangosan. - A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok, kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok, aztán fájront...
A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás ábrázatú Pista köztünk a legidősebb; túl a hatvanon maga a megtestesült nyugalom. Vájár volt Márkushegyen, amíg szükség volt a magyar szénre. A bányászok megveszekedett kitartása szól belőle: - Mit vagytok úgy megindulva? Én maradok, de még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide, a Faházba, és megisszuk, amit ezek elspóroltak előlünk. Nem kell beszarni, gyerekek, én fizetek.
- Voltam már egy-két helyen alkalmizni, de ilyen sóher figurákkal még nem találkoztam - fejti ki véleményét Laci, akinek egy színes tolldíszes indián törzsfőnököt tetováltak a jobb felkarjára. Vele én is - aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok - egyetértek abban, hogy "itt kell ezeket hagyni a francba". Tizenegy körül jár az idő, elfogy mellőlünk a tégla. A kistulajok megszeppenve figyelik készülődésünket. Nagy kő eshet le a szívükről, amikor Pista közli velük, hogy nem kell izgulni, csak ide, a kocsmába megy a csapat.
- Legalábbis egyelőre... - teszi hozzá a csupa izom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imrével együtt végig úgy dolgozott, mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a budakeszi tüdőszanatóriumot.
Mire visszaérünk, már javában tart az ebédidő. A mesterek a fal tövében heverésznek, a Tulaj a dzsip csomagtartójából varázsolja elő a menüt. Porcelán eszcájg, jégtől párás dréheresüvegek, meg amit akartok. Bizalmasan magához int, arrébb megyünk, majd diszkréten érdeklődik, nem kérek-e esetleg én is. Köszönettel elhárítom, nem vagyok már éhes.
Engedünk Pista bölcsességének, igaza van, magunkkal szúrunk ki, ha most lelépünk. Ugrik a pénz, meg aztán mit lehet kezdeni egy félbevágott nappal? Keverjük a maltert, kedvünk újra a régi. A kistulajok gyorsan elfordítják a fejüket, ha valamelyikünk a marmonkannához indul.
- Látjátok, gyerekek, a türelem lóvét terem - vigyorog tiszteletbeli brigadérosunk, Pista, amikor atyai igazságossággal osztja szét köztünk a megszolgált summát. - Teszek én az ilyen türelemre - füstölög megfáradt ingerültséggel Béla, az örök meg nem alkuvó, de most senki sem figyel a szavára.