Elmaradt a belháború Tarnabodon

A barnaköpenyesek megilletődött arccal sorakoznak az egykori magtárból és lóistállóból lett üzem udvarán. Ugyan már három hónapja azt tanulják, hogyan kapkodják szét a különféle szerkentyűket - leselejtezett monitort, telefont, ventilátort - úgy, hogy újrahasznosítható alkatrészeket és fémdarabokat nyerjenek belőlük, most mégis izgulnak. Az ünnepélyes átadásra ugyanis eljött mindenki: a szociális miniszter, a Máltai Szeretetszolgálat első embere, a polgármester, valamint a két éve indult befogadó program számos résztvevője. Bálint gazda például, aki mezőgazdasági ismeretekre okította a tarnabodiakat. Még a kerítésnél bámészkodó roma gyerekek is elcsendesülnek, érzik az esemény súlyát.
- Ugye nem hitte volna? - sodródik mellém Tarnabod polgármestere, Pető Zoltán. Bevallom, tényleg nem. Amikor a program kezdetekor a hevesi faluban jártam, magam is kételkedtem abban, hogy a fővárosi hontalanokat nagyobb "belháború" nélkül sikerül itt letelepíteni. Arra nemigen láttunk eddig példát, hogy a szociológusok által papírra vetett tanulmányok kézzel fogható hasznot hoznak, s főképp ilyen hamar. Tarnabodot ugyanis azért választották a befogadó program helyszínéül, mert azok a fővárosi hajléktalanok, akiknek a kutatók a nyomukba szegődtek, itt próbáltak gyökeret verni.
- Mindez nem csoda, hanem kemény, közös munka eredménye. Civil összefogással remek segítő csapat kovácsolódott itt össze. Végre nem folytak szét a milliók, amiket a rászorulók felkarolására szántunk - magyarázza Vecsei Miklós, a hajléktalanokkal foglalkozó miniszteri biztos. Következő lépésként azt szeretnék, hogy megnyerjék a célnak Heves megye vezetését, s amolyan "befogadó megye" alakuljon ki. Ha minden jól megy, európai uniós pályázatok jóvoltából folytathatják a munkát, s a Máltai Szeretetszolgálat lassacskán kivonulhat e modellkísérletből.
Vélhetően azért, hogy valahol máshol újra alkalmazhassa a bevált módszert. Hogy hol és mikor - erről egyelőre hallgat Vecsei Miklós. Nem szeretné, hogy a sajtó kiszagolja a dolgot. Nehogy hasonló írások jelenjenek meg, mint két éve, mikor a lapok arról cikkeztek, hogy a főváros Tarnabodra telepíti ki a hajléktalanjait. A miniszteri avatóbeszéd nem ilyen óvatos: egyenesen azt ígéri, hogy száz hátrányos helyzetű kistelepülésre terjesztik ki a befogadó falu programját.
A szétszerelő üzem asztalainál harmincan szorgoskodnak. Többnyire olyanok, akik hosszú évekig voltak állástalanok, sőt akadnak köztük húsz-harminc éves roma fiatalok, akiknek ez az első munkahelyük. Az egykori gazdasági épületet a Máltai Szeretetszolgálat 17 millió forintért vásárolta meg, az üzemet az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogatásából szerelték fel.
- Mi tíz éve költöztünk ide Pestről, nem a máltaisokkal jöttünk - néz fel a kibelezett számítógépből Kiss Gyula. Az ötvenéves férfi - hiába ért a víz- és gázszereléshez, a lakatosmesterséghez meg a targoncavezetéshez - az utóbbi hét évben a munkanélküliek táborát gyarapította. Ezért gyakran elmaradtak a számlákkal, nagy megnyugvás, hogy most már nem kell rettegniük a díjbeszedőktől. Gyula meg a felesége, Rózsika csak azután tudott eljárni a csömöri betétgyárba, miután a szeretetszolgálat megvette a helybelieket is szállító falubuszt. Most egymás mellett ülnek a bontóműhelyben, s mutatják: nagy odafigyelés kell ehhez a munkához, s némi kézügyesség sem árt.
A lepusztult gyárépülethez képest a gyáli albérlet egész jó lett volna, de sehogyse tudták kifizetni, így otthontalanok lettek - meséli a 41 éves Horváth János. Az egykori utcaseprőt a Menhely Alapítvány karolta fel, így kerültek másfél éve Tarnabodra. Mivel csak egyetlen gyerekkel jöttek - ide pedig elsősorban nagycsaládosokat vártak -, kaptak egy fél évet, hogy bizonyítsanak: akarnak itt élni, s őket is akarja a falu. Egy régi vályogépületbe költöztek, s két mangalicát is kaptak, holott ők, pestiek korábban csak a tévében láttak malacot.
- Az első időkben legszívesebben elmenekültem volna. Ha kiléptem a házból, rögtön kaptam a megjegyzéseket, hogy csöves vagyok... - emlékszik vissza János az első nehéz évre. Aztán lassacskán megenyhültek a helybeliek. Már kisebb ház körüli javításokhoz is hívják a férfit, aki mára egész állatseregletet tart: csirkét, kacsát, három disznót, és ráadásul egy kecskét is.
- Baba! Mikor kezdjük már? - nógatja az avatás lassacskán unatkozni kezdő ifjú közönsége a nagydarab, szakállas férfit. A Baba név tulajdonosa egy nyugdíjas színész, Hollai Kálmán, aki meglepő elhatározásra jutott: két évre felcseréli fővárosi otthonát a tarnabodival. A salgótarjáni származású művész - akire az Átok és szerelem című cigányballadában játszott szerepe ragasztotta e becenevet - még olyan iskolába járt, ahol csak roma gyerekek koptatták a padot. Ezért is határozta el, hogy segít a tarnabodi lurkóknak, s művészetre okítja őket: versekre, roma mondókákra, kinek mihez van tehetsége.
Ezt már alig hiszem, de ennél nagyobb csudát is láttam Tarnabodon. A szeretetszolgálat és az önkormányzat összekacsintott, s elérték, hogy bezárjon az egyik kocsma. Történetesen az, amelyik a frissen avatott üzemmel átellenben működött. Ráadásul a kocsmáros se háborgott, hiszen kapott másik, olcsóbb bérleményt, hogy büfét nyisson. Valami szolidat, fagylaltozóval.